Drámai időutazáshoz hasonlították szemtanúk mindazt, ami március 17-én és 18-án Szerbia-Montenegró ENSZ-közigazgatás alá helyezett, túlnyomórészt albánok lakta tartományában, Koszovóban történt. Öt évvel ezelőtt uralkodott ilyesféle háborús légkör a szerbek által államiságuk bölcsőjének tekintett Koszovóban, csak most éppen fordított a szereposztás albánok és szerbek között. Az 1999-ben az albán lakosság védelmére Koszovóba bevonult NATO vezette nemzetközi békefenntartó erők (Kfor) alakulatainak most a szerbeket kellett volna megoltalmazniuk az albánoktól, ám az ellenőrzés kicsúszott a kezükből. A Koszovó egész területén szétszórt szerb enklávékban kitört összecsapásokban a lapzártánkkor rendelkezésre álló hivatalos adatok szerint 28-an vesztették életüket, legalább 870-en megsebesültek, miközben az ideiglenes ENSZ-adminisztráció (UNMIK) adatai szerint három és fél ezernél is több szerb polgári lakos kényszerült elmenekülni otthonából; közülük 1100 főt a Kfor támaszpontjain helyeztek el.

Az indulatok először Koszovó második legnagyobb városában, az Ibar folyó által kettészelt Kosovska Mitrovicában szabadultak el azután, hogy március 17-én reggel megtalálták két vízbe fulladt albán nemzetiségű gyermek holttestét. A koszovói albán tévé által is felkapott hírre, miszerint a szerencsétlenül járt gyerekeket és két társukat, akik közül az egyik eltűnt, szerbek kergették volna a folyóba, néhány óra alatt valóságos hadiállapot alakult ki, méghozzá nemcsak Mitrovicában, hanem szinte egyszerre több mint két tucatnyi településen, ahol a feltüzelt albánok megrohamozták a szerbek lakóépületeit, templomait, és felgyújtották őket. Mire utóbb kiderült, hogy semmi sem bizonyítja az albán gyerekek haláláról szétkürtölt első verziót, és valószínűleg közönséges balesetről van szó, már késő volt. Az UNMIK információi szerint 33 zavargásban összesen 51 ezren vettek részt, és hétfőig több mint 160 embert tartóztattak le.

A leghevesebb összetűzésekre Mitrovica mellett Pristina, Kosovo Polje, Obilic, Caglavica, Gnjilane, Urosevac, Prizren és Belo Polje körzetében került sor. Sok helyütt a kiégett, még füstölgő családi házak kertjében szárítókötélen lengedező ruha és fehérnemű jelezte, hogy a lakóknak milyen pánikszerű gyorsasággal kellett elhagyniuk otthonukat. A lincselők a szerb pravoszláv egyház szentélyeit sem kímélték, 30 templomot és kolostort - köztük jó néhány védett középkori műemléket - felégettek vagy felrobbantottak, tovább növelve az 1999 óta Koszovó-szerte elpusztított több mint száz ortodox templom és kolostor listáját.

A kedélyek két nap elteltével csillapodtak le valamelyest, de a két albán gyerek eltemetését a hatóságok csak vasárnapra engedélyezték. A kivételes biztonsági intézkedések mellett megrendezett ceremónián Bajram Rexhepi koszovói miniszterelnökkel az élen 7-8 ezer albán gyűlt össze. Előzőleg Kofi Annan ENSZ-főtitkár, Javier Solana, az EU kül- és biztonságpolitikai főmegbízottja, Walter Schwimmer, az Európa Tanács és Jaap de Hoop Scheffer, a NATO főtitkára (lásd interjúnkat a 45. oldalon) is élesen elítélte az erőszak alkalmazását Koszovóban. A észak-atlanti szövetség brüsszeli központjában döntés született arról, hogy kétezer katonával megerősítik a mintegy 18 ezer fős Kfor-kontingenst. A NATO délkelet-európai haderőinek főparancsnoka, az amerikai Gregory Johnson tengernagy egyébként visszautasította a szerb és albán oldalról egyaránt megfogalmazódó vádat, miszerint a békefenntartó erők a nehéz pillanatokban tehetetlennek bizonyultak, mert mint mondta, 50 ezres haderő sem lenne képes arra, hogy a jelenlegi körülmények között "minden állampolgárt, minden ingatlant" megvédjen a 2 milliós Koszovóban.

Johnson tengernagy nemcsak azt ismerte el, hogy a tömeges szerbellenes fellépések meg voltak szervezve, hanem a Koszovó ENSZ-kormányzójával, a finn Harri Holkerivel folytatott csütörtöki pristinai megbeszélése után azt is kijelentette, az ilyen cselekmények valójában "etnikai tisztogatással" érnek fel. Igaz, a Washingtonban tartózkodó Holkeri vasárnap már a helyzet "jelentős javulásáról" beszélt, és "túlzottan erősnek" nevezte Johnson értékelését. Ebben talán az is közrejátszott, hogy a NATO illetékes parancsnokának véleménye nemkívánatos módon egybecsengett Vojiszlav Kostunica szerb kormányfő megállapításával, miszerint a koszovói szerbek "előre kitervelt és összehangolt pogromkísérlet" áldozataivá váltak. Ugyanakkor Kostunica hangsúlyozta, "nem szabad erőszakra erőszakkal válaszolni", a koszovói események ellen tiltakozó megmozdulásokat ugyanis több szerbiai nagyvárosban súlyos rendbontások kísérték, Belgrádban és Nisben például mecseteket gyújtottak fel.

A válság kiéleződésének okait kereső koszovói elemzők arra hívják fel a figyelmet, hogy az albánok egyre kiábrándultabbak, mert az 1999-es NATO-beavatkozás óta változatlan bizonytalanság övezi a tartomány jövőjét. Egyidejűleg az etnikai pluralizmus fenntartását célzó intézkedések irritálják az albán lakosságot, amelynek kollektív emlékezetében még élénken élnek az 1998-1999-es szerb megtorlások nyomasztó emlékei. A koszovói albán politikai erők mindegyike függetlenségpárti, csak abban van köztük különbség, hogy miként gondolják elérhetőnek ezt a célt.

Elérkezettnek láthatták az időt a kilencvenes években Szerbia ellen harcoló félkatonai szervezetek maradványaival és a maffiával is összefonódott szélsőségesek arra, hogy próbára tegyék Kostunica nemrég beiktatott kisebbségi kormányát, amely mellesleg a Szerbiát a vesztes koszovói háborúba sodró Szlobodan Milosevics volt jugoszláv elnök szocialista pártjának támogatásával jött létre. A szerb kormány azonban meglehetős józanságról tett tanúbizonyságot, és szemlátomást igyekezett kihasználni azt a lélektani előnyt, hogy a koszovói krízis során először az albánok tűntek fel agresszorként. Ugyanakkor kérdéses, hogy Kostunica elejét tudja-e venni a nacionalista kilengéseknek Dél-Szerbiában és a Vajdaságban. A koszovói fejleményeknek végzetes hatásuk lehet a szerbiai belpolitikára, mert radikalizálhatják a közvéleményt a küszöbönálló elnökválasztás előtt, ami az amúgy is jó esélyekkel induló szélsőségesen nacionalista, radikális párti Tomiszlav Nikolics malmára hajtja a vizet.

A történtek visszavetik a Pristina és Belgrád között tavaly októberben Bécsben elkezdődött óvatos párbeszédet is, amelynek keretében éppen március elején tartották az első megbeszélést olyan "technikai kérdésekről", mint a Szerbia és Koszovó közötti közlekedés, távközlés és energia-összeköttetés helyreállítása vagy az eltűnt személyek sorsának tisztázása. Az ellenséges atmoszférában még kevésbé látszik megvalósíthatónak a Holkeri által tavaly decemberben prezentált - Szerbia által ellenzett - rendezési terv, amely nyolc fejezetben foglalja össze a demokratikus Koszovóval szemben támasztott követelményeket. Márpedig az UNMIK ennek az "útitervnek" a teljesítésétől tette függővé a tartomány végleges státusáról szóló tárgyalások megkezdését, leghamarabb 2005 közepén, amikor először veszik szemügyre, hol tart Koszovó a kitűzött feladatok végrehajtásában.

Az újabb etnikai villongások jócskán megtépázták a koszovói viszonyokat nyilvánvalóan tévesen megítélő UNMIK és a Kfor tekintélyét, ezért az érintett nagyhatalmak előbb-utóbb kénytelenek lesznek felülvizsgálni eddigi politikájukat Koszovóban. Aligha véletlen, hogy a múlt héten Kostunica lényegében megismételte a miniszterelnöki programbeszédében korábban már elhangzott - a Nyugat által akkor hűvösen fogadott - javaslatát Koszovó kantonokra osztásáról, midőn kifejtette, hogy csakis a "területi autonómia" garantálhatja a szerb közösség biztonságát Koszovóban. Az "útitervben" lefektetett standardok következetes számonkérése mellett nagyobb rugalmasságot sürgetett a nemzetközi közösség részéről Carl Bildt, az ENSZ egykori balkáni különmegbízottja, volt svéd miniszterelnök is, aki a londoni The Financial Times hasábjain összegezte a koszovói tanulságokat. Szerinte Koszovó sok szempontból - a fiatal népesség magas aránya, az óriási munkanélküliség és a haldokló gazdaság miatt - máris Európa Palesztinája, ezért a tartomány státusának "lebegtetése" helyett ki kell mondani, hogy a fennálló határok keretein belül bármilyen megoldás elképzelhető, amiben Pristina és Belgrád meg tud egyezni egymással.

VIDA LÁSZLÓ