Az 1979-es iráni forradalom gyökere egészen az iszlám születése után szinte rögtön, még a 7. században bekövetkezett, alapvetően politikai indíttatású szunnita-síita szakadásig nyúlik vissza. A szunniták lényegében a közösség, elsősorban persze a vallás- és jogtudósok konszenzusától teszik függővé a vezető (kalifa) személyét. Ezzel szemben a síiták szerint Mohamed próféta családjából kell kikerülnie a vezetőnek (imám), aki csaknem prófétai tulajdonságokkal rendelkezik, és a síiták többsége szerint cselekedeteiben csalhatatlan, kijelentései a muszlimok számára követendő, "isteni ihletésű" törvények.

A síiták hosszú évszázadokon át ellenzékben voltak a szunnita többséggel szemben. Számukra a Korán és a próféta általuk elfogadott kijelentései mellett a mindenkori imám megnyilatkozásai jelentették a törvény harmadik pillérét. A 12. imám azonban - a számos ágra szakadt síiták egy része kevesebb imámot ismer el - a 9. század végén, még gyermekkorában eltűnt; miként hívei mondják, azóta "rejtőzködik", és mahdiként, azaz megváltóként hozza majd vissza a Földre az igazság birodalmát.

A rejtőzködés komoly teológiai-dogmatikai probléma elé állította a síita vallás- és jogtudósokat (uléma): nem volt velük élő jogforrás-imám. Az uléma válasza kezdetben egységesen az volt, hogy a visszavárt imám "rejtőzködése" idején a hívők kötelessége a várakozás (intizar), és nincs jogalap iszlám állam földi megteremtéséhez. Ezért a "hagyományos" síita vezetők kerülték a válaszadást a politikai és teológiai problémákra, például nem foglaltak állást olyan alapvető kérdésben sem, mint a pénteki imán való kötelező részvétel.

Ezzel az apolitikussággal szemben már a 13-14. században több neves síita vallástudós (al-Muhakik, al-Allama al-Hilli, Mohamed bin Makki al-Amili) fellépett, az ő és követőik munkássága során érlelődött ki a gondolat, hogy a vallástudósok, mint az isteni törvény legmélyebb ismerői, jogosultak lehetnek az addig került teológiai döntések meghozatalára. A 16. század elején a Szafavida Birodalomban államvallássá emelkedett ugyan a síita irányzat - amely azóta Irán hivatalos vallása -, de csak a 19. században (Naini munkássága nyomán) merült fel, hogy a vallástudósok joga kiterjedjen a politikai döntéshozatalra is.

Erre épült Ruhollah Muszevi Khomeini ajatollah (1909-1989) iszlám kormányzati ideológiája. Az iráni iszlám forradalom atyjának legfőbb újítása abban állt, hogy végleges formába öntötte a "vilajet al-fakih al-mutlaka" elméletét, azaz a "vallástudós abszolút hatalmát" (amit egyébként a világ síita vallástudósainak többsége nem fogad el). Ennek megtestesülése az Iráni Iszlám Köztársaság alkotmányának 5. cikkelye, amely kimondja, hogy az iszlám állam vezetője a vallás- és jogtudósok által elismert legtekintélyesebb autentikus forrás, azaz mardzsa. Khomeini az iráni síiták többsége számára szinte a csalhatatlan imám magasságába emelkedett.

Az 1979-es iráni forradalom - amely a síita iszlám újító és nem az ortodox irányzatának terméke - mély ideológiai és politikai nyomokat hagyott az iszlám világon. Khomeini már iraki emigrációja idején "világméretekben" gondolkodott. A forradalom győzelme után meghirdetett eszmeexport nem állt meg a jelszavaknál: Libanon, Irak és Bahrein arab síita közösségei, valamint Marokkótól Indiáig az iszlám világ szórványban élő síita kisebbségei is ideológiai, anyagi és esetenként fegyveres segítséget kaptak. Bár a síiták nagy része a tradicionalista intizar mérsékeltebb irányzatának híve - miként Irak síitáinak zöme is -, még ők is büszkék Iránra, amelyet politikai és katonai hátországnak tekintenek.

A közel-keleti szunnita fiatalság körében is már a nyolcvanas években népszerű lett az aktív iráni politika. A síita politikai gondolkodás alapelemei ugyanis - mint például a sok évszázados elnyomásból és a fenyegetettség érzéséből táplálkozó összetartás, a konspiratív együttműködés, az ellenséggel szembeni nyílt vagy titkos harc - termékeny talajra hullottak a komoly társadalmi problémákkal küszködő szunnita tömegekben is. Számos arab országban tapasztalható, hogy szunnita fiatalok nemcsak ama politikai gondolkodás elemeit teszik magukévá, hanem a dogmát is: "elsíitásodnak".

MANYASZ RÓBERT / BEJRÚT