Vallásháború
A 25 évvel ezelőtti iráni iszlám forradalom szinte megrengette a világot, mára azonban a síita mullahok rendszere valamelyest megszelídült. Ám az továbbra sem dőlt el, hogy a konzervatívok vagy a reformerek kerülnek-e ki győztesen a hatalmi harcból, és van-e jövője a politikai iszlámnak Iránban.
Forrong az iráni politikai élet, ám - legalábbis egyelőre - nem az 1979-es iszlám forradalom 25. évfordulója, hanem a február 20-ai parlamenti választásokra készülő jelöltek egy részének kizárása hevíti az indulatokat. A papság keményvonalas szárnyának képviselőiből álló Őrök Tanácsa - a parlament felett álló testület - hétfőn elutasította a képviselők által sebtiben elfogadott választási törvényt, amely megfosztotta volna a tanácsot attól a jogától, hogy jelölteket vétózzon meg. Az Őrök Tanácsa három hete a 8200 képviselőjelölt majdnem felét, többségükben liberális szellemiségű reformert tartott alkalmatlannak a megméretésre. A rostán Mohamed Khatami mérsékelt elnök testvére, az egyik reformmozgalom vezetője és 80 jelenlegi parlamenti képviselő is fennakadt, akik azóta részleges - nappali - éhségsztrájkot folytatnak tiltakozásul, hétfőn pedig tömeges lemondással fenyegetőztek.
Az Ali Khamenei legfőbb vallási vezető által közvetve és közvetlenül kinevezett, vallástudósokból és jogászokból álló 12 fős testület első körben január 31-éig dönt a fellebbezésekről, de a másodszor is diszkvalifikáltak ismét kérhetnek felülvizsgálatot, így a végső lista február 12-éig áll össze. Úgy fest, hogy az évek óta folyó iráni hatalmi harc egyik legkomolyabb válsága fenyeget, egyes elemzők azonban úgy vélik, mindez csak vihar egy pohár vízben, mivel a keményvonalasok és a reformerek végül meg fognak egyezni.
Az iráni politikai változások - így például az 1979-es események - egyik motorjának számító diákság mindenesetre eddig passzív maradt, és a szélesebb közvélemény sem tanúsított különösebb együttérzést a reformer politikusok iránt. Az apátia egyrészt azzal magyarázható, hogy a reform jelszavával először 1997-ben, földcsuszamlásszerű sikerrel megválasztott, majd 2001-ben újra diadalmaskodott Khatami nem tudta beváltani a nyitásra vonatkozó ígéreteit. Másrészt a reformerők hiteltelenné váltak, hiszen több képviselőjük - élükön az elnökkel - már többször is kilátásba helyezte lemondását, ám mindegyik a hivatalában maradt.
A reformmozgalom éppen akkor látszik kifulladni, amikor sorsdöntőnek ígérkező választás elé néz az ország. A voksolás reformpárti bojkottja a konzervatívoknak kedvezne, a tavaly februárban tartott önkormányzati választáson például a 10-15 százalékos részvételi arány mellett a keményvonalasok visszaszerezték a városi tanácsok feletti ellenőrzést, megszakítva a reformerek választási győzelmi sorozatát. Ha a keményvonalasok elhódítják a parlamentet, és jövőre az elnöki posztot is - Khatami az alkotmány szerint harmadszor már nem indulhat -, akkor a reformerek végképp vereséget szenvednek.
Márpedig az 1997-től datálható reformkísérletek nem múltak el nyomtalanul: a hatóságok például szemet hunynak a viselkedési szabályok olyan megsértése felett, mint például a két nem nyilvános helyen történő "keveredése" vagy a nők sminkje. Már nem veszélyeztetik gyilkos osztagok a másként gondolkodókat, és a liberális szellemiségű újságok notórius betiltása ellenére mindig jelennek meg új reformlapok. Az ország a külvilág felé is nyitottabb lett: a Bám városát a múlt hónapban sújtó földrengés után fogadták az amerikai segélyeket, békésebb lett a korábban ellenséges viszony Szaúd-Arábiával, és napirenden van az Egyiptommal 1979-ben - az Izraellel kötött béke miatt - megszakított diplomáciai kapcsolatok helyreállítása. A múlt heti davosi gazdasági fórumon pedig Khatami - valószínűleg első ízben az iráni vezetők közül - nyilvánosan válaszolt egy izraeli újságíró kérdésére.
Ám mindez alapvetően nem változtat azon, hogy a magát demokratikusnak tartó, de több sebből vérző és rendkívül ellentmondásos iszlám teokratikus állam nem tudott megfelelő válaszokat adni a kihívásokra. Khomeini ajatollah, az 1979-es forradalom vezére például a sah elnyomó rendszere után demokráciát, szabadságot és igazságosságot ígért, ehelyett ma is bevett gyakorlat, hogy újságírókat, diákokat, politikai aktivistákat rendszeresen letartóztatnak, tüntetéseket feloszlatnak. Az Őrök Tanácsa - egy reformlap szerint - 2000 óta 111 törvényt vétózott meg a parlament által elfogadott 295-ből.
A papság eltávolodása a tömegektől a vallás területén is nyilvánvaló. Az 1983-ban bevezetett iszlám törvények - lopásért például kézlevágás, több mint ötvenféle bűntettért ostorozás jár - ma is érvényben vannak. A házasságtörést megtorló - főleg a nőket sújtó - halálra kövezést tavaly függesztették fel arra hivatkozva, hogy az részvétet keltett az elítéltek iránt. A 65 milliós iráni lakosság mintegy kétharmada harmincévesnél fiatalabb, közülük sokan még nem is éltek a forradalom idején, életüket mégis a 25 évvel ezelőtt bevezetett szigorú vallási előírások határozzák meg. Míg az irániak többsége kétségtelenül vallásos, a londoni The Economist által idézett adatok szerint a lakosság alig több mint másfél százaléka jár rendszeresen a pénteki prédikációkra, sőt az irániak több mint kétharmada még a kötelező napi imát sem mondja el.
Bizonyos értelemben - legalábbis európai szemmel nézve - az iszlám rendszer a modern kor kihívásainak sem tudott megfelelni. Miközben továbbra is tiltják a műholdas tévécsatornák vételét, rengeteg az illegálisan felállított parabolaantenna. Tiltják az alkoholt, de illegálisan bármilyen szeszes ital beszerezhető. Az iszlám köztársaság kikiáltott ellensége, az Egyesült Államok a tömegek szemében nem igazán testesíti meg a "Nagy Sátánt", és valójában egyetlen közel-keleti ország közvéleménye sem annyira Amerika-barát, mint az iráni.
A gazdaság terén is megbukott az iszlám rendszer: az 1900 dolláros egy főre eső hazai össztermék (GDP) alig haladja meg az 1974-es szintet. A kormány bevételeinek 40-50, míg az exportbevételek 80 százaléka ma is a kőolajiparból származik, a gazdaság 60 százaléka államilag felügyelt, további 15 százalék pedig a forradalom után létrehozott, korrupcióval vádolt alapítványok kezén van. A privatizáció, a külföldi tőke becsalogatása és az évente több mint 15 milliárd dollárt felemésztő ártámogatási rendszer megreformálása rendre meghiúsul a konzervatív erők ellenállásán. Számos szakértő véli úgy, hogy ha a csalódott és igazi vezető nélküli, szervezetlen iráni ellenzék nem is, az égető gazdasági gondok - a 20 százalék feletti munkanélküliség, a szegénység és az 1979 óta jószerével stagnáló életszínvonal - kikezdheti a hatalmukhoz foggal-körömmel ragaszkodó keményvonalasok pozícióit.
Az iráni rendszer eddigi stabilitására a hatalmi rendszer kettőssége adhat magyarázatot. Az egyik oldalon található a Khomeini által felépített, a vallásjogi tudósok uralmára alapozott államelmélet, a másikon Irán alkotmányos hagyománya, amelyet még a forradalom sem volt képes eltörölni. Khomeininek a forradalomban betöltött szerepe és karizmatikus személyisége lehetővé tette, hogy egyszemélyi vezetőként álljon az iráni rendszer csúcsán, az 1989-es halála után örökébe lépő Ali Khamenei viszont nem rendelkezik ezekkel a tulajdonságokkal, így az utóbbi évtizedben újjáéledtek Irán alkotmányos tradíciói. Szakértők szerint a reformerek és a keményvonalasok hatalmi harca valójában arról szól, hogyan hozható törvényes összhangba Khomeini államelmélete és az iráni alkotmányos múlt.
KERESZTES IMRE