Itt a zöld veszély: a tüzes tekintetű, turbános Khomeini ajatollah forradalma exportjára készül, vérbe és bizonytalanságba borítva a világ olajtermelésében meghatározó közel-keleti arab rezsimeket - riogatott a nyolcvanas évek elején a nyugati sajtó. Nem is alaptalanul, hiszen Mohamed Reza Pahlavi sah 1979. január 15-én bekövetkezett bukását és elmenekülését követően a február elsején Párizsból hazatért vallási vezetőt óriási tömegek fogadták Teheránban. A síita Iránban győzött a forradalom, kikiáltották az iszlám köztársaságot, és ezzel a muszlim világban elsőként diadalmaskodott egy, az iszlám vallásra épülő politikai ideológia.

A félelmeket táplálta, hogy a kezdeti várakozásokkal ellentétben az iszlám rendszer nem omlott össze. A forradalom belső véres harcai után - amikor fokozatosan felszámolták a sah megdöntésében részt vett más irányzatokat - Khomeini korlátlan hatalomra tett szert, 1983-ban pedig bevezették az iszlám szigorú viselkedési kódexét. Az ellenzéki hangokat elfojtották, az Amnesty International emberjogi szervezet szerint 1979 és 1985 között legalább 6500 embert végeztek ki. Az Irak által 1980-ban indított háborúban fordulat állt be: az iráni seregek 1982-ben 15 kilométer mélyen benyomultak Irak területére, akadályozva az iraki olajkivitelt. Irán veszélyeztette a Perzsa-öböl hajózási útvonalát is, ahol a Nyugat olajimportjának hatoda haladt át. A nemzetközi közösségben erősödött a meggyőződés, hogy Irán külföldi követségein működő ügynökei révén exportálni akarja az iszlám forradalmat, Tunézia 1987-ben például ezért szakította meg a diplomáciai kapcsolatokat Teheránnal. A Párizsban 1986-ban elkövetett robbantásokkal pedig már egy Irán által létrehozott tunéziai alvó sejtet vádoltak. Egyes vélekedések szerint Irán a szunnita Algériában és Egyiptomban is fegyverrel és pénzzel segített radikális szervezeteket.

A forradalom továbbterjedését azonban akadályozta, hogy az időközben állóháborúvá vált iraki-iráni konfliktus komoly áldozatokat kívánt Teherántól (is), valamint az iráni iszlám forradalom évében a Szovjetunió bevonult Afganisztánba, és a "hitetlenek" elleni szent háború, a dzsihád odavonzotta a radikális elemeket. Ráadásul a síiták, ha számbelileg nem is, de gazdasági és politikai téren - Iránon kívül - mindenhol a kisebbséget alkotják az iszlám világban. Az arab nacionalizmus ereje is fékezte Khomeini eszméinek hatását: Irakban például - ahol a lakosság 60 százaléka síita, de nem perzsa, hanem arab - az 1980-1988-as iraki-iráni háborúban szinte a teljes síita lakosság kitartott Szaddám Huszein szekuláris rendszere mellett.

Az iszlámizmus nacionalista jellegének éppen Irán a legeklatánsabb példája. Teherán az Irakkal folytatott háború vége óta kizárólag nemzeti érdekeit állította külpolitikája középpontjába. A két Öböl-háborúban - 1991-ben és 2003-ban - Irán nem sajnálta különösebben az amerikai erők térségbeli megjelenését. Teherán 1991-ben az iraki, 1996-ban a bahreini és 1998-ban az afgán síiták támogatásával is felhagyott, a Kaukázusban a keresztény örmények oldalára állt a főként síita azeriekkel szemben, a tádzsikisztáni polgárháború lezárulása érdekében 1997-től együttműködött Oroszországgal, Afganisztán esetében pedig 2001-ben egy táborba került a tálibok ellen harcoló Északi Szövetséget támogató Indiával, Oroszországgal és az USA-val.

Ettől függetlenül azonban maga a tény, hogy lehetséges a korrupt, Amerika-barát rendszerek - ilyen volt a sah monarchiája is - megdöntése, lendületet adott a politikai iszlámnak. Ráadásul a hetvenes-nyolcvanas évek Szovjetunió által támogatott baloldali mozgalmainak kudarca után épp akkor nyílt valós tér az iszlámista mozgalmak számára, amikor Irán - például a libanoni Hezbollah életre hívásával - "módszertani példát" adott számukra. A sikeres adoptálók közé tartozik Pakisztán az általa teremtett afganisztáni tálib mozgalommal vagy a szaúdi gyökerű Oszama bin Laden.

Más kérdés, hogy az iráni forradalom közvetett hatásaként Szaúd-Arábia részben azért kezdte a korábbinál jóval erősebben támogatni a különböző szunnita iszlámista szervezeteket - így a tálibokat -, hogy mérsékelje Irán és Khomeini nemzetközi befolyását. Bin Laden és a terrorista szervezetté silányult al-Káida felbukkanása annyiban új jelenség, hogy a szaúdi milliomosnak már kevés köze van a politikai iszlámhoz, nem rendelkezik átfogó ideológiával, programja az illegitimnek tekintett arab rezsimek - elsősorban a szaúdi királyság - megdöntésére, valamint az Egyesült Államok és a keresztények iszlám világból történő kiűzésére korlátozódik.

WAGNER PÉTER