Ez a józannak tetsző számítás feltehetően abból indult ki, hogy súlyosak ugyan az ország problémái, de a hatalom még mindig elég erős ahhoz, hogy a választási kampány manipulálásával - ahogy ez a posztszovjet térségben megszokott - ne adjon komoly esélyt ellenfeleinek. Ráadásul az egyes ellenzéki csoportok között alig-alig volt koordináció, és hiányzott az elfogadható karizmatikus vezető. A közzétett hivatalos választási eredmények azonban fölgyorsították a folyamatot. A hatalom végképp elveszítette mértéktartását. Ahelyett, hogy megelégedett volna a biztos parlamenti többséggel, még a politikai ügyekben többnyire járatlanok számára is felettébb életidegennek tűnt, hogy a 75 mandátumból mindössze hat jutott az ellenzéknek, miközben az elnök közvetlen rokonságából is ugyanennyien szereztek képviselői helyet.

A választások manipulálása persze csak az eseményeket közvetlenül kiváltó ok volt, az igazi az általános és igen mély szegénység. Ez a Magyarországnál kétszer nagyobb, a Tiensan magas hegyei közt elterülő belső-ázsiai ország a világ egyik legszegényebb állama. 2003-ban Kirgizisztán volt az egyetlen egykori szovjet tagköztársaság, ahol a GDP még mindig nem növekedett, hanem csökkent. Ezt az állapotot tovább súlyosbította a szinte mindent átható korrupció és klánszellem. Akajev egyre kevésbé érzékelte, hogy mindez még abban a Kirgizisztánban is megütközést kelt, ahol egyébként az efféle magatartást teljesen természetesnek tekintik.

Kétségtelenül Akajevé volt a térség legpuhább rezsimje. Megtűrte az ellenzéket, elfogadta számos külföldi alapítvány jelenlétét. Csak itt lehetett eleve esély a grúziai és az ukrajnai békés példa követésére, hiszen csak a tények durva meghamisításával állítható, hogy Akajev után iszlámista csoportok kezére kerülhetne az ország. De meg kellett (meg kell) küzdeni egy ott eddig ismeretlen jelenséggel, az elszabadult tömegek utcai erőszakoskodásával.

A térség többi állama - Kazahsztán kivételével - messze nem kínál olyan "ideális" feltételeket a hatalomváltáshoz, mint Kirgizisztán. Kivétel nélkül autoriter rezsimek, vezetőik pedig rég rászolgáltak, hogy megbuktassák őket. Csakhogy e kettő és a többiek között van egy alapvető különbség - az iszlámhoz való viszony. Szemben a nomád kirgizekkel és kazahokkal - akik csak igen későn kerültek az iszlám hatása alá, ami többnyire megmaradt a hétköznapi életvezetés egyes normáinak átvételénél - az üzbégek, a türkmének és a tádzsikok sokkal korábban és mélyebb kapcsolatot alakítottak ki az iszlámmal. Következésképpen annak esélye, hogy a térség világi rezsimjeinek bukását követő bizonytalan, esetleg tartósan kaotikus helyzetben iszlámista csoportok ragadják magukhoz a hatalmat, az utóbbi három országban jóval nagyobb, mint Kirgizisztánban vagy Kazahsztánban.

A legsúlyosabb helyzet a jelentős földgázvagyonnal rendelkező Türkmenisztánban alakult ki. Nyijazov elnök politikai elmebajjal határos diktatúrája még arra sem ad lehetőséget, hogy akár csak névlegesen ellenzéki pártok avagy csoportok működhessenek. Ma csupán egyetlen párt létezhet e rendszerben, amit stílusosan Demokrata Pártnak hívnak. Ilyen körülmények között aligha képzelhető el bármiféle bársonyos fordulat. És nem is látszanak olyan szereplők, akik Nyijazov után biztos kézzel tarthatnák meg világi hatalomként Türkmenisztánt. Nem sokban különböznek az állapotok a régió vezető hatalmának szerepére törő Üzbegisztánban sem. Karimov elnök diktatúrája legfeljebb stilárisan különbözik türkmén kollégájáétól. Ráadásul épp Üzbegisztán a térségnek az az állama, amely a kilencvenes évek végétől komoly és közvetlen iszlámista fenyegetés célpontja. A tálibok egykori szövetségese, az Üzbegisztáni Iszlám Mozgalom nem fantomszervezet, hatalmi vákuumhelyzetben könnyen kulcspozícióba kerülhet. Karimovot nyilván el lehet mozdítani. Talán még a bársonyos forradalmak technológiájának bizonyos elemei is alkalmazhatók vele szemben. De ki jönne utána? És aki jönne, képes lenne-e megőrizni az ország világi jellegét? Végül pedig ott van Tádzsikisztán, ahol még nincs egy évtizede, hogy sikerült befagyasztani az évekig tartó törzsi polgárháborút, amely több mint százezer ember életébe került.

Egyelőre azonban Kirgízia van napirenden, ahol még sok minden megtörténhet. Csak remélhetjük, hogy sikerül úrrá lenni a káoszon. Már csak azért is, hogy egyetlen külső erő se gondolhasson kéretlen beavatkozásra.

SZ. BÍRÓ ZOLTÁN

(A szerző történész)