Politikai párttól merőben szokatlan módon a Jobbik két héttel ezelőtt felszólította – mások mellett – a Magyar Tudományos Akadémiát a „finnugor származáselmélet” tudományos felülvizsgálatára, elsősorban azért, mert annak „kidolgozására a Habsburg-ház politikai megrendelésére (...) került sor elsősorban külföldi nyelvészek közreműködésével”. A nyelvrokonság kérdését szakmai berkekben régóta nem vitatják. Így a jobbikos felvetésben legfeljebb csak annyi igazság lehet, hogy a finn és a magyar nyelv ősi atyafiságát a 18. század első felében már sejtető közel két tucat tudós többsége valóban német ajkú volt, s az ő iránymutatásuk nyomán kezdte ugyanezt hangoztatni a selmecbányai magyarirodalom-történész Czvittinger Dávid, Bél Mátyás evangélikus lelkész, valamint Huszti András történetíró is. A finnugor nyelvrokonságról értekező első tudományos igényű tanulmányt, a Demonstratiót azonban a Fejér megyei Tordason 1733-ban született, magyar anyanyelvű Sajnovics János írta. A csillagász-matematikus jezsuita szerzetest rend- és tudóstársa, Hell Miksa épp azért vitte magával expedíciójára a norvégiai Vardő szigetére 1769-ben, hogy tanulmányozhassa az ott élő lappok nyelvét és kultúráját. Sajnovics aztán, elődeitől eltérően, már nemcsak hasonló szavakra vadászott, hanem összevetette a két nyelv grammatikai szerkezetét, például igeragozását is, valamint felhívta a figyelmet a nyelvfejlődés történeti szempontjaira, meghatározta a kutatások módszertanát.

De ízig-vérig magyar volt Gyarmathi Sámuel kolozsvári orvos-nyelvész is, aki 1799-ben a szakmai körökben csak Affinitásként emlegetett munkájában módszeresen elemezte a rokon nyelvek legtöbbjét, a finntől a lappon és az észten át a vogulig és az osztjákig. A korabeli Európa egyik tudományos fellegvárában, Göttingában kiadott Affinitás nemzetközi (el)ismertséget hozott szerzőjének, Magyarországon azonban sokan berzenkedtek a „halszagú rokonság” ellen. Pápay Sámuel irodalomtörténész A magyar literatura esmérete című, 1808-as monográfiájában például azért, mivel „a finn és lapp nemzetek felől sem tudjuk, hogy valami jeles nagy tetteik által magukat a mi velünk való atyafiságra méltókká tették volna, (...) az igaz vér pedig, közmondás szerint, nem válik vízzé”.

Mit sem törődött azonban a tudománytalan ellenérvekkel a Veszprém megyei Zircen született Reguly Antal, aki a hazai finnugrisztika első profi terepmunkásaként először a balti finn nyelveket tanulmányozta, majd az Akadémia segítségével Oroszországba utazott, hogy az 1840-es években bejárja az Ob és mellékfolyói mentén élő vogulok és osztjákok földjét, majd a Volga-vidéki cseremiszeket és a mordvinokat is felkereste. Hatalmas anyagának rendszerezésében a Késmárki Evangélikus Líceum igazgatója, a Paul Hunsdorferről Hunfalvy Pálra magyarosító, szepességi szász származású nyelvész-etnológus-történész segítette, aki az 1848–1849-es szabadságharc alatti politikai szerepvállalása miatt a császári megtorlás elől közel egy évig bujkálni kényszerült.

Reguly 1858-as halála után a hagyaték feldolgozásában Hunfalvynak váratlan segítsége akadt. Abban az évben érkezett Magyarországra Joseph Budenz nyelvészdoktor, aki a göttingai egyetemen, az ott vendégeskedő hallgatók révén szerelmesedett bele a magyar nyelvbe. A kor egyik legképzettebb történeti nyelvésze, Budenz – Reguly nyomán – önálló tudományággá szervezte a finnugrisztikát, aminek elismeréseképp egy évtizeddel később önálló, a magyar nyelv eredetének kutatását a zászlajára tűző tanszéket alapítottak számára a budapesti egyetemen.

BALÁZS ZSUZSANNA