Egyszer csak fegyverropogás hallatszott a főtér felől, amelyet keresztül-kasul elálltak a magyar tankok és csapatszállító járművek. Anyu lélekszakadva rohant ki a házból, hiszen mindkét öcsém kint volt a tömegben. Szerencsére a katonák, ijesztésképpen, csak a levegőbe lőttek, el is találták a templomtornyot - idézte fel a HVG munkatársának 1968. augusztus 21. délelőttjét Vankó Sarolta, érsekújvári könyvtáros. Mint elmondta, ő a magyar csapatok bevonulásakor már 15 éves kamasz lány volt, mégis ijedten rohant át szülei ágyába, amikor hajnaltájt repülőgépek zajára riadt fel. Családja reggel az osztrák rádióból tudta meg, hogy a Szovjetunió, Bulgária, Lengyelország, az NDK és Magyarország csapatai megszállták Csehszlovákiát.

Az említett érsekújvári lövöldözés kiváltó oka máig tisztázatlan. Vankó Sarolta például úgy tudja, hogy a helyiek hergelték a katonákat, "az egyik tisztet állítólag pofon is vágták". A főtéren álló kultúrház akkori igazgatóhelyettese, Gyén János viszont úgy látta, hogy a feldühödött helyiek bedobtak egy téglát a tankba, s válaszképpen, annak géppuskájából érkeztek a figyelmeztető lövések. "Fent álltam a balkonon, és egy kabátujj alól mertem csak fényképezni, nehogy odapörköljenek" - meséli ma a fotós, a magyar megszállás egyik legsúlyosabb incidensét megörökítő, Magyarországon eddig publikálatlan felvételek készítője (lásd képünket). Pataky Iván hadtörténész ugyanakkor 1996-ban kiadott A vonakodó szövetséges című könyvében egy harmadik magyarázattal szolgál. A honvédség irattárának anyagai alapján a szerző azt állítja: a lövöldözés közvetlen kiváltó oka az volt, hogy a katonák ki akarták menteni az egyre fenyegetőbb tömeg gyűrűjéből Kiss Lajos vezérőrnagyot, aki a bevonulás szükségességéről szónokolt a helyieknek. Egy biztos: a főtéri lövöldözés nyomai évekig ott éktelenkedtek a templom tornyán, az óra mellett.

A Magyar Néphadsereg nem ekkor lépett először az északi szomszéd földjére. Két hónappal korábban, június második felében is járt már ott, amikor a Varsói Szerződés (VSZ) alakulatai az NSZK-val határos dél-csehországi Sumava régióban tartottak hadgyakorlatot. A gyakorlat célja - olvasható a magyar vezérkar július 5-ei titkos jelentésében - "figyelmeztetni az imperialistákat, hogy a csehszlovákiai vagy ahhoz hasonló belpolitikai eseményekkel kapcsolatos bármilyen spekuláció, provokációs kísérlet eleve kudarcra van ítélve", valamint "a Varsói Szerződés tagállamai imponáló erejének, eltökéltségének megmutatásával féken tartani és elrettenteni a belső ellenséget, figyelmeztető hatást gyakorolni az ingadozó elemekre".

Az erődemonstráció azonban - akárcsak a vele párhuzamos diplomáciai nyomásgyakorlás - nem ért célt. A Szovjetunió Kommunista Pártjának elnöksége így július 19-20-ai ülésén határozatot hozott a megszállás előkészítéséről. A csehszlovákiai "békés ellenforradalom" miatt aggódó öt ország pártvezetői és kormányfői augusztus 18-án Moszkvában döntöttek formálisan a támadás megindításáról.

A bevonulás drámai óráit igen sokféleképpen élték meg az ottaniak - derül ki az emlékek négy évtizeddel későbbi felidézéséből. Voltak, akik első meglepetésükben figyelmeztetni próbálták a katonákat, hogy a határon túlra tévedtek, mások csupán egy újabb hadgyakorlat részének vélték a felvonulást. Juraj Precechtel naszvadi iskolaigazgató éppen lakodalomban volt Garamszentgyörgyön, amikor a falun átdübörögtek a magyar páncélosok, ám "hiába akartunk beszélni a katonákkal, ők nem válaszoltak a kérdéseinkre". "Reggel magyar katonák hatoltak be az épületbe - idéz ennél megrázóbb emlékeket Ottinger Árpád, az érsekújvári járási pártbizottság információs osztályának akkori vezetője. - Falhoz állították és lefegyverezték az itt szolgálatot teljesítő tizedest, kiszakították a telefont a falból." Zselizen ugyanakkor a városháza elé felvonuló magyar csapatok parancsnokát egy csokor virággal köszöntötték, és a tanácselnök fogadta őt, "leginkább azért, mert fogalma sem volt róla, mit ír elő a protokoll ilyen helyzetre" - említ egy kivételnek számító esetet Polka Turán Pál. (A később megbízhatatlannak talált Precechtel és Ottinger 1969-1970-ben elvesztették állásukat, a tinédzser Polka Turán a megszállást és a diktatúrát bíráló feliratok ragasztásáért közel fél évet töltött különféle szlovákiai börtönökben.)

A vegyes, ám többnyire békés fogadtatás eseményeit utólag a fantázia néhol kiszínezte. Szereden például - ahová először oroszok vonultak be, s csak délutánra érkeztek a magyarok - az a legenda terjedt el, hogy a szovjet tisztek lelövettek egy magyar katonát, mert az töltényeket fogadott el a vele barátkozni próbáló helyi kamaszoktól. Mindez aligha valószínű, a magyar bevonulás egyetlen "halálos kimenetelű rendkívüli eseménye" - amint a néphadsereg hivatalos jelentéséből tudható - az egyik T-54-es harckocsi balesete során történt. A harci jármű műszaki hiba és a nagy sebesség miatt megcsúszott az Ipoly folyón átívelő, macskakővel borított hídon, és a korlátot átszakítva a partra zuhant, maga alá temetve Bogáth József alhadnagyot.

A veszteség nagyobb is lehetett volna: a csehszlovák kaszárnyákban - az ellenállást tiltó parancs dacára - állítólag paprikás volt a hangulat, még partizáncsapatok szervezésének ötlete is felmerült. "Döbbenetes volt, hogy a tisztek milyen felelőtlenül szították az érzelmeket az első napokban, mintha nem tudnák, milyen erővel állnak szemben" - meséli az érsekújvári Plichta Péter, aki akkoriban a morvaországi Ostraván volt regruta. "Szóban mindenütt szolidárisak velünk. A valóságban azonban - a rádió és a tévé uszító hatására - szervezik az ellenállást, elsősorban tömegdemonstráció formájában. (...) A magyar katonákat sárral, tojással, mésszel dobálják és lefasisztázzák őket" - írt ugyanerről jelentést Csémi Károly vezérkari főnök Czinege Lajos honvédelmi miniszternek augusztus 21-én délután.

A magyar katonák meglehetős önfegyelemmel néztek szembe a népi ellenállással. Bár Nyitrán megsebesült egyikük, miután macskakővel megdobtak egy magyar dzsipet, a járőrök - a helyiek meglepetésére - nem lőttek a támadókra. Vágújhelyen a menetoszlop kerülő úton foglalta el a laktanyát, miután egy 700-800 fős tüntető tömeg útját állta. Érsekújváron - ahol az utcára vonultakat az említett levegőbe lőtt sortűzzel sem lehetett feloszlatni - a zászlóaljparancsnok úgy döntött, hogy a vérontást elkerülendő kivonja a csapatokat a város központjából. A kürtiek pedig csak hallomásból értesültek arról, hogy egyáltalán megszállók táboroznak a közelükben. "Volt, aki fáért ment az erdőbe, és meglátott néhány katonát, ám azok sietve elvonultak" - mesélték a HVG-nek a helyiek.

Pedig fraternizálásra is hajlandók voltak a magyarok, ha nem tapasztaltak ellenállást. "A katonák invitálására itt Kalászon nyolc-tízen felültünk egy páncélozott járműre, és lógattuk a lábunkat. Kossuth, Terv, Munkás meg effajta hülye nevű cigarettával kínáltak minket" - idézi emlékeit az akkor 10 éves Ladányi Lajos, ma a Magyar Koalíció Pártjának elnökségi tagja. "Az egyik tiszttől megkérdeztem, milyen erős a pisztolya. Azt felelte: ha tízen egymás mögé állnánk, akkor mindannyiunkat át tudna vele lőni. Na, ettől kicsit megszeppentünk."

A magyar megszállás alig két hónapig tartott, ám azalatt a híreket cseh, szlovák és magyar nyelven is sugárzó illegális rádióadók folyamatosan biztattak a fegyvertelen ellenállásra. "A helyiek összevissza forgatták a táblákat, amelyek a Nyitrára, Komáromba meg Újvárra vezető irányokat jelezték, hogy aztán jól elszédüljenek a katonák" - kacag az emlékeken a kürti Kunyik Rozália. Vagy "Budapest" és "Moszkva" feliratokat festettek az útjelzőkre, "hogy a katonák minél hamarabb hazataláljanak". Érsekújváron - mesélik - szinte nem volt olyan épület, amit ne firkáltak volna össze a megszállás elleni jelszavakkal. Szereden pedig úgy idézik fel az 1968-as napokat, hogy amikor 16-18 éves srácok dörömböltek a kaszárnya kapuján, majd elszaladtak, a magyar katonák rendszerint falfehéren jöttek ki, mert azt hitték, kitört az a bizonyos ellenforradalom, aminek megakadályozására idevezényelték őket. Később helyi rendőrök kísérték a magyar járőröket, így legfeljebb sértéseket vágtak a fejükhöz az utcán.

Az invázióval kapcsolatos érzelmek - derült ki a HVG tudósítója számára - meglehetősen egységesek voltak az országban. A magyar visszaemlékezőkkel összhangban a szlovákság legfőbb kulturális szervezete, a jobboldali kormányhoz közel álló Matica slovenská titkára, Peter Mulík is úgy véli, "soha később nem volt olyan összefogás magyarok és szlovákok közt, mint azokban a napokban: a társadalom szinte egységesen utasította el a megszállást". A szlavofil érzelmek helyét - teszi hozzá - a szlovákokban is az oroszellenesség váltotta fel. A helyiek még a rá következő években is elutasítottak mindent, ami Budapestről jött. Az még érthető, hogy a Magyar Néphadsereg művészegyüttesének 1969-es fellépése érdektelenségbe fulladt, ám amikor "a Magyar Rádió gyerekkórusa érkezett Érsekújvárra - meséli Kopasz Csilla helyi újságíró -, akkor is az ismerősöknek kellett könyörögni, hogy ne bojkottálják a rendezvényt, ne toljanak ki szegény gyerekekkel".

Az események megítélésében azért voltak különbségek a nemzetiségek körében. A HVG több olyan felvidéki magyarral is találkozott, akik az augusztusi invázió idején éppen szovjet megszállás alá került szlovákiai városban tartózkodtak, s onnan hazaigyekezve megkönnyebbültek, amikor az anyaország harcjárműveivel találkoztak. Eltérnek a magyar és a szlovák visszaemlékezések Kádár János szerepének megítélésében is. Előbbiek szinte kivétel nélkül hangsúlyozták - ami egyébként a korszakkal foglalkozó cseh történész, a HVG-nek nyilatkozó Eva Irmanova szerint is tény -, hogy a magyar pártvezér 1968 első felében megpróbálta lebeszélni az intervencióról a beavatkozást követelő kollégáit (Wladyslaw Gomulkát, Walter Ulbrichtot, Todor Zsivkovot és a sokáig hezitáló Leonyid Brezsnyevet). Mi több, az utolsó napokig figyelmeztetni próbálta Dubceket, hogy Moszkva nem fogja hagyni a rendszer túlzott "fellazítását". A matica slovenskás Mulík viszont kérlelhetetlen: "Kádár kommunista kollaboráns, ő is beleegyezett a megszállásba, és azt tette, amit a szovjetek akartak."

A magyar bevonulás sok szlovákiai számára az 1980-as év történései során vált bocsánatos bűnné. Akkor ugyanis a cseh-szlovák honvédség állt heteken át állandó készültségben, várva, hogy nem kell-e "baráti segítséget" nyújtani a belpolitikai krízis sújtotta Lengyelországnak. De utóbb az is gyógyította a bevonulás ejtette sebeket, hogy a magyarok két hónap után hazatértek, míg az oroszok még több mint két évtizedig maradtak. Nem véletlen, hogy a HVG-nek nyilatkozók gyakran azokban a városokban is "bejöttek az oroszok" formulával kommentálták a történteket, ahová elsőként magyar katonák érkeztek.

Rosszalló megjegyzések az utóbbi években hangzanak el újra - általában politikai felhanggal. A magyarok ötször szállták meg Szlovákiát a 20. század során - idézgetik például sokan a többszörös volt miniszterelnök Vladimír Meciart. Vajon mennyire általánosak ezek az érzések ma Szlovákiában? - kérdeztük a Matica slovenská vezetőit. "Ezek nem érzések, ez az igazság" - vágta rá Peter Mulík, és már sorolta is: Kun Béláék 1919-ben, Horthyék a bécsi döntés nyomán 1938-ban, majd Kárpátalja megszállása után az úgynevezett kis háborúban 1939-ben, és a németekkel együtt a besztercebányai antifasiszta felkelés leverésekor 1944 októberében, végül Kádár 1968-ban. Igaz, az utóbbi kicsit más - teszi hozzá engedékenyen -, hiszen akkor a magyarok nem önszántukból jöttek, hanem szovjet parancsra.

SCHWEITZER ANDRÁS / ÉRSEKÚJVÁR, LÉVA, POZSONY