Megnyugodva dőlhet hátra David Rubenstein nemzeti lelkületű amerikai hazafi, főállásban befektetési szakember, aki közel 4 milliárd forintnak megfelelő összeget fizetett a minap a Magna Carta (magyarul Nagy Okirat) egy több mint 700 éves példányáért egy New York-i árverésen. A hírek szerint a vásárló amiatt aggódott, hogy az értékes ereklye elkerülhet az Egyesült Államokból. A 2500 szavas, birkabőrre írt dokumentumot 1988 óta tekintheti meg a nagyérdemű a washingtoni Nemzeti Levéltárban, az USA alkotmánya és a Függetlenségi Nyilatkozat társaságában. Rubenstein szándéka szerint az általa megvásárolt példány őrzési helye változatlan marad.

Az aukció azért is példa nélküli, mert a Magna Carta (a magyarban elterjedt Charta írásmóddal szemben az eredeti 1215-ös dokumentum Cartának nevezte magát) 17 darab 13. századi eredetije közül a most elárverezett az egyetlen magántulajdonban lévő. A kalapács alá került oklevél 1297-ben keletkezett, a korábbi kétszeres amerikai független elnökjelölt, Ross Perot texasi milliárdos 1983-ban másfél millió dollárért vette meg a pénzzavarba került northamptonshire-i Brudenell család gyűjteményéből. Az azonban máig titok, hogy miképp került (feltehetően már a 16. század végén) a Cardigan grófjait adó családhoz.

Az Újvilágba jutott okiratot leszámítva csupán egy (szintén 1297-es) Magna Carta vándorolt Anglia határain kívülre: 1952-ben az ausztrál kormány vásárolta meg potom 12 500 fontért egy magániskolától. Nicholas Vincent, a norwichi East Anglia Egyetem középkorprofesszora a Magna Cartáról írott 2007-es tanulmányában egyébként már azt is kisebbfajta csodaként aposztrofálja, hogy a feltehetően több száz eredetiből egyáltalán ennyi fennmaradt: a 16. századi anglikán reformáció idején ugyanis az egyházi levéltárak közül több is megsemmisült, a 17. századi polgári forradalom pedig a királyi irattárakban végzett pusztítást.

A Magna Carta iránti újra és újra fellángoló érdeklődésen az 1215-ös "őskibocsátó" Földnélküli János (a néhány évvel korábban játszódó Robin Hood-történetben a Szentföldön hadakozó király, Oroszlánszívű Richárd gonosz trónbitorlóként ábrázolt öccse) lepődne meg a legjobban. Ő ugyanis nem sokra tartotta az A4-es méretet alig meghaladó, uralkodói jogait - elviekben - súlyosan korlátozó okiratot (amit a historizáló ábrázolásokkal és a közvélekedéssel ellentétben soha nem szignált). Az 1199-ben trónra lépő legendás intrikus korábban Fülöp Ágost francia királlyal játszott össze bátyja ellen, s mások mellett eltette láb alól unokaöccsét, az utódlásra nála jogosultabb Arthurt, Bretagne hercegét is. Szántó György Tibor Anglia története című munkájában úgy véli, Jánost saját magán kívül senki nem szerette, például azért, mert a puhakardúnak is csúfolt király sorban veszítette el a csatákat és így saját, valamint előkelő emberei franciaországi birtokait. Az angliai normann bárók ezért és az irgalmatlanul magas adókért, a városi lakosság a szeretett Richárd elleni összeesküvéséért gyűlölte, az udvari nemesség pedig nőrokonait féltette az igencsak erőszakosan udvarló Jánostól.

A királyi teljhatalmat súlyosan korlátozó Magna Carta kiadásának közvetlen előzménye az volt, hogy III. Ince pápa - mivel Anglia királya nem az ő választottját kívánta a canterburyi érsekség élére állítani - az egész országot hat évre pápai tilalom alá helyezte: elvileg nem lehetett a szentségeket kiszolgáltatni, például haldoklót feloldozni, keresztelni vagy házasságot celebrálni. Anglia népe a belügyeibe avatkozó pápát még jellemgyenge királyánál is jobban meggyűlölte, ezért sorakozott fel János mögött. Ő azonban - az ellene indítandó keresztes hadjárat lehetőségétől megrettenve - cserbenhagyta újdonsült híveit: 1213-ban térdre borult a pápa követe, Pandolfo püspök előtt. Sok báró szemében ezzel a tettével vált végleg méltatlanná az angol trónra. A csapataikkal London felé tartó lázadók jogorvoslatot és garanciákat követeltek. Ennek János 1215. június 15-én, Runnymede mezején eleget tett: gyakorlatilag az egész társadalom - az egyház, a bárók és a városok - kívánságait jóváhagyta.

A Magna Carta legjelentősebb újdonságának történészek azt tartják, hogy az - hasonlóan a magyar Aranybullához (lásd Aranybulla-párhuzamok című írásunkat) - az úgynevezett ellenállási cikkelyében a jogsértő király ellen felkelőket nem minősíti lázadóknak. Persze az is történelmi lépés volt, hogy az oklevél rendelkezése értelmében szabad embert többé nem lehetett törvényes tárgyalás nélkül elítélni. Miközben az iránymutató dokumentumot negyven példányban szétküldték Anglia közigazgatási központjaiba, János alig néhány nyíllövésnyi távolságra kerülve a báróktól máris új szövetségese, az önnön hűbérurának elismert III. Ince pápa segítségéért folyamodott. Néhány héttel kihirdetése után Ince pápa semmisnek nyilvánította a Magna Cartát, hűbéresét, Jánost pedig felmentette annak betartása alól.

Ha Jánoson múlik, akkor a Magna Carta eltűnt volna a történelem süllyesztőjében, ám utóda, III. Henrik vagy tucatnyi alkalommal megerősítette az okiratot, először már - tanácsadói útmutatásra - 9 éves korában, 1216-ban. Így a 13. század közepére - állítja Vincent professzor - már-már totemisztikus tisztelet övezte a Nagy Okiratot. Henrik fia, az Arany János által A walesi bárdokban megénekelt I. Edvárd - apjával ellentétben - már nem önszántából, hanem kényszerből adta ki 1297-ben a Magna Cartát, miután kemény adópolitikája miatt ő is összetűzésbe került a bárókkal. (Egyébként ebből a szériából való a most elárverezett példány.)

A szóban forgó királyi oklevél a későbbiekben számos értelmezésen ment át, az éppen aktuális politikai kurzus érdekei szerint. A 14-15. században a király központi uralma ellen szervezkedő angliai tartományurak nem győztek hivatkozni az 1215-ös jogforrásra, alig száz év múltán, a Tudor-dinasztia abszolutizmusának tetőpontján viszont az udvar az évszázadokon át csak gonosz despotaként emlegetett Jánost már nemzeti hősként ünnepelte. Olyan uralkodóként, aki szembe mert szállni Róma elnyomásával. A házasodási szenvedélytől gyötört - s emiatt a katolicizmussal is szakítani kényszerült - VIII. Henrik egyenesen történelmi elődöt vélt felfedezni Jánosban. A Magna Cartát kizsaroló nemesség nemzetietlenként való beállítása és az okirat eljelentéktelenítése olyannyira sikeres volt, hogy például az I. Erzsébet (VIII. Henrik leánya) uralkodásának idején alkotó William Shakespeare az 1215-ös eseményeket felidéző János király című darabjában meg sem említi a történelemformáló dokumentumot.

A történelmi köztudatba a 17. században emelték vissza a Magna Cartát, s ma az egész angolszász világban, az USA-tól Ausztráliáig, a modern szabadságjogok fundamentumát tisztelik benne. Annak ellenére, hogy a témával foglalkozó jogtörténészek szerint a kizsarolt békeszerződésként megkötött okirat szellemisége alapvetően különbözik az általános emberi jogok védelmében megfogalmazott amerikai függetlenségi és a francia emberi és polgári jogokról szóló nyilatkozattól.

A Magna Carta "élő voltát" jelzi az is, hogy néhány hónapja egy ír horgász, Michael O'Shea - akit korábban pénzbírsággal sújtottak azért, mert Devonshire hercegének írországi birtokán, a lazacban dús Blackwater folyóban pecázott - az ősi okmány 1215-ös, első változatának azon passzusára hivatkozott, miszerint a nép kedvére halászhat a nem magántulajdonban lévő, széles tölcsértorkolatú folyókban. O'Shea nyilván nem tudta, hogy 1829-től kezdve a londoni parlament apránként visszavonta a Magna Carták - többnyire a feudális viszonyrendszert tükröző - rendelkezéseit. 1969 óta már csupán három pont van érvényben: az első, az egyház szabadságát biztosító passzus (ami akkoriban a királytól való függetlenséget jelentette), a kilencedik, ami London városának "ősi szabadságjogait" garantálja, és a 29-ik, ami biztosítja a törvényes tárgyaláshoz való jogot - még az orvhorgász O'Sheanek is.

IZSÁK NORBERT