Akadozik Magyarországon az új bioetanolgyárak beüzemelése - az eddig nyilvánosan bejelentett 38 új beruházásból csak négy engedélyezési eljárása fejeződött be, de az első kapavágást még egyiknél sem tették meg. Nem véletlenül kérte nyílt levélben Gyurcsány Ferenc miniszterelnököt a Magyar Bioetanol-szövetség, tisztázná már a bioüzemanyag-gyártó ipar jövőjével kapcsolatos kormányzati szándékokat. Az egymásnak ellentmondó nyilatkozatok és a nemzetközi Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) számára készült, szeptember közepén publikált tanulmány (A bioüzemanyagok: Vajon rosszabb-e a gyógymód a betegségnél?) által keltett hullámok nyomán egyre többen hangoztatják: nagyobb figyelmet kellene szentelni az utóbbi jelentésben emlegetett úgynevezett második generációs bioüzemanyagok fejlesztésének.

"A legnagyobb különbség az első és a második generációs bioüzemanyagok között, hogy az előbbi már létezik, míg az utóbbi gyártása Magyarországon még csak álom" - nyilatkozta a HVG-nek Réczey Istvánné, a Műegyetem alkalmazott biotechnológia és élelmiszer-tudományi tanszékének docense.

Nincs egyébként teljes egyetértés az elnevezésekben - egyes nagyokat álmodó bioüzemanyag-guruk már egyenesen harmadik és negyedik generációs biohajtóanyagot vizionálnak. Ma első generációs bioüzemanyagként többnyire a dízelmotorokhoz növényi vagy állati zsiradékból (például olajos magvakból) készített biodízelt, illetve az Otto-motorok által fogyasztható bioetanolt emlegetik. Ez utóbbihoz alkoholt erjesztenek magas cukor- vagy keményítőtartalmú növényi termésekből, például kukoricából, búzából vagy cukorrépából. Egyik sem éppen mai technológia: több mint egy évszázada Rudolf Diesel mogyoróolajat, míg Henry Ford alkoholt tankolt első járgányaiba.

A bioetanol-gyártás lehetséges második generációjának tudósok azt a megoldást tartják, amivel nemcsak a magok, termések, hanem a teljes növény alkohollá alakítható, azaz az úgynevezett lignocellulóz-alapú eljárás során például a kukorica vagy a búza sok esetben hulladékanyagnak tekintett szára is. Ma például Magyarországon az évente nagyjából 10 millió tonna "kukoricamaradvány" jelentős részét bedolgozzák - nitrogénműtrágya hozzáadásával - a termőföldbe; ennek egy részéből akár etanolt is elő lehetne állítani. Napjainkban például 1 kilogramm búzamagos bioetanol előállításakor közel 4 kilogramm lignocellulózból álló melléktermék keletkezik: a búzamag héját takarmányozásra használják, a búzaszalmát pedig részben az építőiparban hasznosítják. Az új eljárással jelentősen csökkenteni lehetne a "felesleget" - és növelni az előállított üzemanyag mennyiségét.

A gondot elsősorban az okozza, hogy a növényekben az etanol-előállításhoz hasznos komponenseket csak a cellulóz és az ahhoz hasonlóan szintén szénhidrát-polimer, de rövidebb molekulafonalú cellulózkísérő anyag, a hemicellulóz tartalmaznak, ám ezeket sűrűn átszövi a szár tartásáért, merevségéért felelős lignin, amit csak bonyolult és költséges eljárással lehet az előbbiektől elkülöníteni. Ám minden bizonnyal megéri a kutatásokba invesztálni, mivel ha sikerülne a kukoricaszárból, hullott falevélből, szőlővenyigéből, gyümölcsfanyesedékből vagy éppen sörtörkölyből gazdaságosan bioetanolt készíteni, akkor megszűnne az az egyre több közgazdász által hangoztatott veszély, miszerint az energianövények termesztésére áttérő mezőgazdaság elhanyagolja az élelmiszer-alapanyagokat, és ezáltal megugrik e termékek ára (HVG, 2007. október 6.).

A kutatások előrehaladását az EU-ban mindeddig leginkább az akadályozta, hogy a döntéshozók féltek támogatni az újabb alkoholféleség gyártását, mondván, épp eleget költenek a rossz minőségű, eladhatatlan borok szubvencionálására. (Nem mellesleg néhány éve éppen ezen lőrék 100 százalékos alkohollá alakításával működtek a környezetkímélő, tiszta etanolt faló stockholmi buszok.) A jég csak 2002-ben tört meg, azóta az EU is egyre többet áldoz az ilyen programokra, ám még így is jókora a lemaradás az Egyesült Államokhoz képest, ahol már több mint három évtizede folynak a kutatások. A tengerentúlon hat éven belül évi 1 milliárd liter lignocellulózból nyert etanol előállításával számolnak, míg Kanadában már több éve működik egy - igaz, még ráfizetéses - új típusú bioetanolgyár, amelyben enzimek hozzáadásával próbálják költséghatékonyabbá tenni a folyamatot, s évente 700 ezer liter bioetanolt produkálnak.

Van egy másik, a fentinél költségesebbnek mondott eljárás, aminek során nem kell bíbelődni a lignin cellulóztól való elkülönítésével. A biomasszát előbb részben (nem tökéletes) égetéssel elgázosítják, szén-monoxidra és hidrogénre bontják, majd a Franz Fischer és Hans Tropsch német kémikusok által az 1920-as években kifejlesztett úgynevezett Fischer-Tropsch-eljárással folyékony, hosszabb láncú, a dízel üzemanyagra megszólalásig hasonlító szénhidrogénné alakítják. A módszert már korábban is kamatoztatták: a kőolajszegény Németország és Japán a második világháború idején így állított elő szénből üzemanyagot, manapság Dél-Afrikában ezzel az eljárással készítenek feketekőszénből dízelt.

Persze az új típusú bioüzemanyag-előállítási eljárások hasonló veszélyeket is hordozhatnak, mint az első generációsok. A profitéhség ez esetben is egészséges erdők kiirtásához vagy élelmiszerként is felhasználható növények feldolgozásához vezethet. A nagy ívű álmok megvalósulásáig egyébként többek szerint a "másfeledik" generációsnak mondott megoldásokkal kellene kísérletezni: egy finn cég egyebek mellett fáradt olajból és állati zsiradékból állít elő már most is - egy klasszikus kémiai eljárás újszerű alkalmazásával, hidrogén nagy nyomáson való hozzáadásával - környezetkímélő dízelt.

IZSÁK NORBERT