Következetesen járt el a Külföldi Hírszerző Szolgálat (SZVR) a múlt pénteken radioaktív polónium-210-mérgezés következtében Londonban elhunyt Alekszandr Litvinyenko egykori orosz titkosügynök ügyében. Legalábbis a tekintetben, hogy a britekhez hat éve dezertált és a közelmúltban új állampolgárságot is kapott korábbi orosz alezredes megmérgezésével kapcsolatban ugyanazzal hárította el az esetleges érintettségét firtató kérdéseket, mint 2004-ben, a Zelimhan Jandarbijev egykori csecsen szeparatista elnök elleni dohai merénylet után. E szerint szervezetük Sztyepan Bandera ukrán nemzeti mozgalmár 1959-es müncheni megölése óta nem foglalkozik (külföldi) politikai gyilkosságokkal.

Jóllehet sokan kételkednek az SZVR szavahihetőségében, tény, hogy 1959 után a korábbiakhoz képest csökkent az akkori szovjet titkosszolgálattal, a KGB-vel kapcsolatba hozott külföldi merényletek száma. Nem véletlenül: az 1917. december 20-án életre hívott rettegett szovjet állambiztonsági szolgálat, a Cseka és utódszervezetei e téren egyik pofonból a másikba gyalogoltak bele az 1950-es években.

A pechszéria Sztálin halálával kezdődött. 1953 elején négy forgatókönyv is készült arról, hogyan tehetnék el láb alól a Joszip Brozként anyakönyvezett különutas jugoszláv pártvezért, Titót. Az egyik szerint halálos adag tbc-baktériummal fertőzték volna meg, két másik verzió a lelövését javasolta, míg a negyedik egy ajándék ékszeres dobozból kiszabaduló mérges gázzal kívánta eltenni az útból. A szovjet titkosszolgálat azonban kénytelen volt 1953. március 1-jén éjszaka azt jelenteni Sztálinnak, hogy a feladatra önként vállalkozott Max, alias Joszif Grigulevics még egyik változat kivitelezéséhez sem fogott hozzá. A rossz hír elolvasása után néhány órával - de feltehetően nem amiatt - érte a szovjet diktátort a halálos kimenetelű szívroham, az akciót pedig lefújták.

Mindez azonban csak pillanatnyi megtorpanás volt, hiszen szakértők szerint az orgyilkosság továbbra is része maradt a szovjet külpolitikának. Sokan bíztak abban, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártja élére került Nyikita Hruscsov más utat követ majd, holott emlékezhettek volna arra, hogy néhány évvel korábban az ő parancsára mérgezték meg máig tisztázatlan körülmények között 1947. november 1-jén a nép ellenségének minősített görög katolikus püspököt, a munkácsi Romzsa Tódort (akit II. János Pál pápa 2001-ben boldoggá avatott).

Hruscsov nem is emelt kifogást az ellen, hogy likvidálják a Moszkva szemében szálkának számító Georgij Okolovicsot, a Nyugat-Németországban élő, a Népi Munkásszövetség nevű, orosz emigránsokból álló szervezet egyik vezetőjét. 1954-ben rá is állítottak egy cselgáncs- és pisztolylövőbajnokok által alaposan kiképzett profi gyilkost, Nyikoláj Hohlovot. A tervet egy cigarettásdobozba rejtett, ciánnal töltött golyót kilövő elmés pisztolyszerkezettel kellett volna végrehajtani. Igen ám, csakhogy arra senki sem számított, hogy Hohlovban váratlanul megszólal a lelkiismeret, és mindent kitálal a megdöbbent Okolovicsnak. Sőt, miután Hohlov rövid úton átállt, 1954. április 20-án szenzációs nemzetközi sajtótájékoztatón is ismertette a gyilkossági tervet, ahol még a különleges fegyvert is bemutatta.

A KGB már csak azért is igyekezett kiköszörülni a csorbát, mivel a szovjet titkosszolgálat az orgyilkos merényletekkel mintegy üzenni kívánt a rendszer ellenségeinek, nehogy bárki is azt higgye, a szocializmus árulói elkerülhetik jogos büntetésüket. Éppen ezért hamarosan maga Hohlov került a szovjet elhárítás célkeresztjébe: egy németországi fogadáson mérget csempésztek kávéjába. Hohlov rosszul lett, s az orvosok eleinte gyomorproblémára gyanakodtak. A további vizsgálatok során azonban talliumot találtak a vérében (ugyanolyan anyagot, amire sokáig Litvinyenko esetében is gyanakodtak). Okolovics közbenjárására Hohlovot átszállították a frankfurti amerikai katonai kórházba, ahol egyheti küzdelem után kiderült, hogy a KGB vegyészei a talliumot még meg is bolondították: radioaktívvá tették az önmagában is mérgező fémet. A KGB terve azonban újfent csődöt mondott, mert Hohlov - az amerikai orvosok szakértelmének köszönhetően - felépült, s 2000-ig a Kaliforniai Állami Egyetemen pszichológiát oktatott.

A Hohlov-féle kettős kudarc után aztán módszert váltott a KGB, s úgy tűnt, ez a korábbiaknál sikeresebb lesz. Egy becsvágyó és ügyes ügynökük, a 26 éves Bohdan Sztasinszkij ugyanis 1957-ben magabiztosan végzett a Münchenben élő és oktató ukrán Lev Rebet professzorral, akinek azért kellett meghalnia, mert az Ukrán Nacionalisták Szervezetének (OUN) egyik vezetőjeként és fő ideológusaként már az 1940-es évek óta Nyugaton aktívan lobbizott az ukrán demokrácia érdekében. Sztasinszkij egy speciális spray-pisztollyal ciángázt lövellt az áldozatra, akinek ettől megbénult a szíve, az orvosok pedig szívinfarktust írtak a halotti bizonyítványba. Az SZVR által már többedszer emlegetett Sztyepan Banderát ugyancsak Sztasinszkij tette el láb alól, hasonló módszerrel. Bandera - szintén az OUN színeiben - már az 1930-as években fegyverrel is küzdött a lengyel és a szovjet befolyás ellen. 1934-ben letartóztatták Bronislaw Pieracki lengyel belügyminiszter meggyilkolásáért, ám halálos ítéletét végül életfogytiglanra változtatták. Lengyelország 1939-es bukása után azonban kiszabadult, és ellenségei ellenségének, vagyis a náciknak a kegyét kereste - mérsékelt sikerrel, mert az 1941-1944 közötti éveket német börtönökben és koncentrációs táborokban töltötte. A nyughatatlan, Nyugaton tovább szervezkedő Banderát aztán 1959. október 15-én müncheni lakása előtt találták meg, amikor már alig volt benne élet. Az újabb sikeres merényletért Sztasinszkijt Vörös Zászló Érdemrenddel tüntették ki, majd újabb feladatokkal bízták meg, ám egy kis homokszem került a gépezetbe: az ügynök - állítólag Inge Pohl, ifjú keletnémet felesége hatására - Nyugat-Berlinbe szökött, és feladta magát (talán ennek is köszönhette, hogy viszonylag olcsón megúszta, mindössze négy évet töltött börtönben).

A fiaskó hatására tucatnyi KGB-tisztet bocsátottak el, és a politikai bizottság átértékelte a külföldön végrehajtott merényletek kockázatát, elméletben lemondva az ilyen megoldásokról. Ez többek között a 36 éven át a szovjet állambiztonság alkalmazásában álló Vaszilij Mitrohin által 1992-ben Nagy-Britanniába csempészett feljegyzésekből is tudható. Akárcsak az, hogy Sztasinszkij átállása óta a szovjet vezetés "kivételes esetekben" mégiscsak folyamodott gyilkossághoz, arra hivatkozva, hogy a rendszer ellenségeit hazaárulás vádjával már úgyis halálra ítélték, megölésükkel valójában csak az ítéletet hajtják végre.

Szakértők szerint megbecsülni sem lehet, hány embert tüntettek el a Cseka és utódszervezetei által megbízott gyilkosok. Az igazán profi - és profi módon beadott - mérgeket ugyanis feltehetően soha nem mutatták ki az áldozatok szervezetében. Persze az idő sok mindenre választ adhat: azt például, hogy Trockij jégcsákányos gyilkosa, Ramón Mercader valójában a Belügyi Népbiztosság (NKVD) ügynöke volt, Moszkvában csak ötven évvel az 1940-es merénylet után ismerték be.

IZSÁK NORBERT