"Azelőtt gyakran előjött a reumám, de április 26-a óta - talán a sugaraktól, talán az izgalomtól - még egyszer sem fájt a vállam" - idézte a Népszabadság helyszínre küldött tudósítója 1986. június 14-ei számában egy interjúalanyát, felmutatva a csernobili szerencsétlenség pozitív hatását is. Ezen híradásával a Magyar Szocialista Munkáspárt központi napilapja "vonalban" volt, hiszen a sajtót (is) irányítók minden törekvése "a lakosság megnyugtatására" és "a fölösleges pánik elkerülésére" irányult - ahogy azt Lakatos Ernő, az egykori agitprop osztály elhíresült irányítója nyilatkozta 1990-ben, egy, a rendszerváltás után született interjúban. Ekkor hivatkozott arra a tájékoztatáspolitikai "fő szabályra" is, mely szerint a szocialista országok a Szovjetunióval kapcsolatosan csak azokról a hírekről vehettek tudomást, amelyeket a szovjet távirati iroda, a TASSZ közzétett.

Ezen előírás megszegésének minősült, hogy április 28-án este kilenc órakor - két és fél nappal a csernobili robbanást követően - a Magyar Rádió hírösszefoglalójában említést tett a szovjetunióbeli atomerőműben történt balesetről s arról, hogy "Dániától Finnországig észlelték a radioaktív sugárzási szint hirtelen növekedését". Az ötmondatos hírt a rádió a tiltás ellenére is többször megismételte, az akkori turnusvezető (a HVG mai munkatársa), Bedő Iván ugyan "egy tájékoztatási irányítási alapelv súlyos megsértése" miatt fegyelmit kapott, ám az írásbeli indoklás "csak" az önkényes intézkedésért, illetve amiatt marasztalta el, hogy nem fordult "az illetékes párt- és állami szervekhez", de nem vitatta, hogy a közlés elmaradása "politikai kárt okozhatott volna".

Az persze nem állítható, hogy a magyar lakosság a Kossuth rádióból értesült a Csernobilban történtekről: a hírek (és a rémhírek) akkor már szájról szájra jártak. Az elemi erejű információéhség jele volt az is, hogy a magyar nyelvű külföldi adók - elsősorban a Szabad Európa Rádió és a BBC - hallgatottsága hirtelenjében megtöbbszöröződött. A Tömegkommunikációs Kutatóközpont azonnal elvégzett, ám nyilvánosságra nem került közvélemény-kutatása szerint például a budapestiek 35 százaléka így próbált informálódni. Már csak azért is, mert a magyar sajtóirányítás - követve a szovjet mintát - még a korábbinál is "kézibb vezérlésre" állt át. Előbb a honvédelmi miniszter, Czinege Lajos, utóbb a miniszterelnök-helyettes, Marjai József kapott egyszemélyes cenzori felhatalmazást. "A központilag biztosított tájékoztatás teljesen a valóságos helyzetnek felelt meg, és a lakosság számára olyan ajánlásokat tett, amelyek, részben megelőző jelleggel, ténylegesen szükségesek voltak" - értékelte saját szerepét 1990 augusztusában egy őt támadó cikkre adott válaszában Marjai. Az ő ellentmondásos szerepét az is jelzi, hogy miközben 1986. május első napjától kezdődően engedélyezte, hogy a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség Magyarországtól - egyébként a szocialista országok közül egyetlenként - sugárzásmérési adatokat kapjon, a leghatározottabban fellépett azon "riogatók" ellen, akik például elővigyázatosságból a hagyományos május elsejei felvonulás lefújását egyáltalán szóba hozták. S miközben - két mondat kivételével - engedélyezte, hogy 1986. május harmadik hetében a 168 óra című rádiómagazin egész adását Csernobilnak szentelje, s a Hírháttér című tévéműsor is foglalkozzon a témával, az ott bemutatandó "nyilvános sugármérést" sajátos előkészítés előzte meg. A helyszínen, a Lánchíd pesti hídfőjénél a felvétel előtt kiskatonák jelentek meg, és négyzetméterről négyzetméterre lemosták a füves területet, aminek eredményeképpen a nanométer a normál háttérsugárzásnak "csak" a háromszorosát (az egészségre még nem károsító mértéket) mutatta. A sajtófolklór szerint itt hangzott el az a párbeszéd: "Mennyi?" "Kétszáz?" "Adásban mondja csak a felét!" A Tájékoztatási Hivatal főosztályvezetője, Virág András mindenesetre a tévé vezérlőtermébe kiszállva akadályozta meg, hogy a kamera közelről mutassa a dózismérőt.

A valóság kozmetikázására irányuló beavatkozások számos baki forrásává lettek. Ezekből jókora csokrot nyújtott át olvasóinak a magyar szamizdat meghatározó orgánuma, a Beszélő. A (Dez)információ-dózisok című cikkében Fülöp Endre (ez Havas Gábor szociológus álneve volt) 18 szempont szerint hasonlította össze egymással a magyarországi első nyilvánosságban megjelent, s mint láttuk, erősen cenzúrázott közleményeket, melyek ugyan "a megbízható és hiteles tájékoztatás látszatát kívánják kelteni", de mert az elkenés, a bagatellizálás és a szépítgetés szándéka vezeti a közreadókat, a hazugság szövedéke valahol mindig fölfeslett. Kezdve attól, hogy - legalábbis a magyar sajtóból - sokáig azt sem lehetett tudni, hogy a "baleset", a "szerencsétlenség" során mi történt az atomreaktorral: "kismértékben megsérült" (április 29.), vagy "a baleset következtében tűz ütött ki" (április 30.). Még feltűnőbb, hogy a katasztrófa pontos időpontját csak 11 nappal a megtörténte után adták közre. A magyar olvasó szinte feloldhatatlan nehézségekbe ütközött akkor is, ha a következményeket próbálta felmérni. Ugyanis a láncreakció - amely a híradásokban először be sem következett, majd "sikerült azt megállítani" - nyomán keletkezett sugárzás mértékét aligha lehetett megérteni akkor, ha a lapok egymással össze nem hasonlítható módon közöltek egyébként létező "egységeket", kezdve a milliröntgen/órától a "rad"-on és a "gray"-en át a millirem/óráig és a "becquerel"-ig. Igen sajátos következtetéseket vonhatott le a híradásokat figyelő, aki április 30-án azt olvasta a pártlapban, hogy a Magyarországon mért sugárzás egyáltalán nem növekedett, május 4-én viszont "tovább", hat nappal később pedig "jelentősen tovább csökkent". S függetlenül attól, hogy az áldozatok valós száma mind a mai napig bizonytalan, igen meglepő, hogy a Népszabadság 1986. június 24-ei "végső" összesítése szerint "a baleset következtében 24-en vesztették életüket", mikor nyolc nappal korábban ugyanott azt olvashatták, hogy egy "újabb sugárbeteg" elhalálozásával "26-ra emelkedett az áldozatok száma".

MURÁNYI GÁBOR