"A csernobili katasztrófa következményeit elemző tudósok a mai napig meghamisított dokumentumok alapján vonják le következtetéseiket. A szovjet védelmi minisztérium és az egészségügyi minisztérium ugyanis azonnal titkosította az 1986. április 26-án bekövetkezett atomerőművi balesetben sugárfertőzést kapott polgárok egészségügyi kartonjait, a kutatók így csak a kozmetikázott adatokhoz férnek hozzá" - állította a HVG tudósítójának a katasztrófa huszadik évfordulója alkalmából rendezett moszkvai tanácskozás egyik résztvevője, Alla Jarosinszkaja. Az egykori szovjet parlamenti képviselő neve azután vált ismertté, hogy az 1991-es puccs idején a zűrzavart kihasználva magához vette, majd a következő évben közzé is tette a szovjet pártvezetés Csernobillal foglalkozó tanácskozásainak - megsemmisítésre szánt - jegyzőkönyveit. Az e tettéért alternatív Nobel-díjat is kapott Jarosinszkaja arra a kérdésre, elképzelhetőnek tartja-e az eredeti kartonok nyilvánosságra kerülését is, pesszimistán válaszolt: "A dokumentumok azok kezében vannak, akik maguk hazudtak a világnak, s ma is mindent megtesznek annak érdekében, hogy ne derüljön fény az igazságra."

A félnemzetközi moszkvai konferencia orosz, ukrán és belorusz felszólalói - köztük a robbanás következményeinek felszámolásában részt vevő "likvidátorok", illetve jó néhány orosz atomfizikus - szerint igazi skandalum az, hogy változatlanul semmi sem bizonyos. (Feltételezésük szerint erre a következtetésre jutnak majd a 20. évforduló alkalmából április 26-án Kijevben megrendezendő nagy nemzetközi Csernobil-konferencián is.) Hangot adtak annak a meggyőződésüknek is, hogy nem lehet kizárni újabb atomerőművi balesetek bekövetkeztét, éppen azért, mert Csernobil igazi tanulságait máig nem vonták le.

A hiányos információk alapján, mint azt több előadó is fejtegette, a különféle szakemberek egymással gyökeresen ellentétes, felfogásuk és érdekeik diktálta következtetésekre jutnak. Az egyik végletet szerintük egy 2005 szeptemberében nyilvánosságra hozott ENSZ-tanulmány képviseli. Ebben az áll, hogy Ukrajnában, Belaruszban és Oroszországban eddig négyezren haltak meg a két egymást követő robbanás, illetve a levegőbe került radioaktív anyagok okozta sugárzás következtében. Az ENSZ békés atomipari ügyekben illetékes szervezete, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség által jegyzett tanulmány értelmezésükben arra a következtetésre jutott, hogy a sugárszennyezett térségben csupán az eredményesen gyógyítható pajzsmirigyrák gyakorisága nőtt meg szignifikánsan. Ezért jelenleg az a legfontosabb feladat, hogy a térség gazdaságát rehabilitálják, illetve elhitessék, hogy ma már senki egészségét nem fenyegeti komoly veszély Csernobil környékén. A tanulmányban még egy olyan grafikon is napvilágot látott, mely szerint Belarusz azon térségeiben, ahova nem jutottak el a sugárzást szállító felhők, magasabb a születési rendellenességek aránya, mint a szennyezett területeken.

Egészen más következtetésre jutottak az Európa Parlament képviselői, akik - az évfordulóra időzítve -, mondhatni, egy ellen-tanulmánykötetet jelentettek meg. A Greenpeace és több, orvosokat tömörítő nemzetközi szervezet mintegy ötven szakértője által aláírt elemzés szerint a volt Szovjetunió, valamint Nyugat-Európa szennyezett területein nem kevesebb mint hatvanezer ember halálához járult, illetve járul hozzá a Csernobilból származó sugárszennyezés. A világszervezeti tanulmányt egyebek mellett azért is bírálták, mert az szerintük nem számolt azzal a majd kétszázezer emberrel, akik heteken át dolgoztak hatékony védőfelszerelések nélkül az atomkatasztrófa következményeinek felszámolásán: a grafittűz eloltásán, a robbanás által szétszórt sugárzó fűtőanyag összegyűjtésén, illetve a felrobbant reaktor befedésén.

De mindmáig nem alakult ki közmegegyezés abban sem, hogy az erősen sugárzó nukleáris fűtőanyagnak végül is hány százaléka került a légtérbe. Az 1986 májusában kialakított - s azóta jottányit sem változtatott - szovjet hivatalos álláspont szerint legfeljebb 3-5 százalékról lehetett szó. Ezt azonban sokan újra és újra megkérdőjelezik. A négyes blokk fölött a baleset utáni első napokban többször is átrepült atomfizikus, Konsztantyin Csecserov, a moszkvai Kurcsatov-intézet munkatársa azt vallja, hogy a fűtőanyag több mint 90 százaléka, mintegy kétszáz tonna urán és plutónium került a szabadba. "Amikor először jutottunk le a reaktorba, megdöbbentem. Arra számítottunk, hogy meglátjuk a megrongálódott és kiégett fűtőelemeket. A reaktor azonban szinte teljesen üres volt, a fűtőanyag a robbanás következtében mintegy húsz méterre emelkedett, majd azonnal elpárolgott a negyvenezer fokos hőmérséklet hatására" - idézte április elején az egykori szemtanút a Rosszijszkaja Gazeta című moszkvai napilap. "Akik nem hisznek nekem, azok nem tanulmányozták belülről a reaktort" - válaszolta a kétkedőknek Csecserov, nem felelve arra, hogy miért csak most állt elő e kijelentésével.

A sugárzási szint emelkedése, illetve stagnálása is vita tárgya. Sokan vallják, hogy a legnagyobb szennyezés a robbanást követő első évben volt, mások, köztük Dmitrij Grodzinszkij, az Ukrán Tudományos Akadémia tagja - munkacsoportja mérési adataira hivatkozva -, azt állítják, hogy két évtized múltán sem csökkent lényegesen az embereket érő sugárzás mértéke, mivel a radioaktív anyagok beépültek a növények gyökereibe, így a táplálékláncon keresztül jelentős terhelés éri a térségben élőket.

Ismét felhorgadt a vita a baleset pontos időpontja körül is. A hivatalosnak tekintett dokumentumok szerint az első robbanás hajnali 1 óra 24 perckor történt, ám ezt jó néhány fizikus kétségbe vonja, úgy számolva, hogy amikor a hivatalos dokumentumok szerint a rémült kezelők megnyomták a vészleállító gombot, már nem volt mit leállítani, a reaktor ugyanis már megsemmisült. Emellett érvelt Borisz Gorbacsov ukrán tudós (a szovjet pártfőtitkár, Mihail Gorbacsov névrokona) is. Szerinte a baleset hivatalos időpontja előtt néhány másodperccel észlelt enyhe földrengést már a reaktor robbanása okozta. Egy másik szakértő, Mikola Karpan, a csernobili erőmű biztonsági szolgálatának egyik egykori vezetője tavaly megjelent könyvében azt jelentette ki, hogy nem történt "semmiféle vészleállítás", egy kísérlet után, tervszerűen állították le a reaktort.

Az időpontkülönbségek jelentőségét az adja, hogy minden esetben más lehet a tragédia fő oka. Ha például a csak két évtized után megszólaló Karpan állítása bizonyulna igaznak, akkor a robbanás fő oka nem a kezelők által elkövetett súlyos hibákban, hanem az RBMK-1000-es típusú reaktorok tervezésében keresendő. Ez a vélekedés pedig azt támasztaná alá, hogy a csernobilihez hasonló reaktorok nem biztonságosak. Ezt a baleset utáni napokban az akkori állami és pártvezetőkkel folytatott megbeszéléseken a reaktor tervezői - a Jarosinszkaja által közzétett jegyzőkönyvek tanúsága szerint - maguk is elismerték, hozzátéve, hogy a nem önszabályozó, vagyis üzemzavar esetén magától ki nem kapcsoló típust legjobb lenne végleg leállítani. Aztán mégis más döntés született, igaz, a veszélyes reaktorok biztonsági berendezéseinek fejlesztésébe is invesztáltak, ám a hivatalos propaganda elsősorban azért kezdte feszegetni a csernobili irányítók felelősségét, hogy ne kelljen beszélni a típushibáról.

A szovjet tájékoztatási rendszer csődjét is egyértelművé tette a csernobili katasztrófa. A szovjet pártvezetés, a döntések nyilvánosságát ígérő Mihail Gorbacsovval, a peresztrojka atyjával az élen azon vitatkozott a legtöbbet, hogy miképpen hallgassák el, vagy ha az - mint másfél nap után, a svédországi mérési eredmények nyilvánosságra hozatala után bebizonyosodott - nem lehetséges, miként bagatellizálják az esetet. A választott taktika hamar megbukott, a szovjet vezetésnek olyan rémhírek kezelésével kellett megbirkóznia, mint hogy még a Csernobiltól 130 kilométerre fekvő Kijevben is több mint 15 ezren haltak meg a robbanást követően.

Nem kevesen vannak, akik szerint e hazugságok jelentős mértékben járultak hozzá a Szovjetunió 1991-es széteséséhez. Ukrajnában például már 1987-ben megalakultak az első, magukat környezetvédőnek nevező független szervezetek, és 1988-ban - közel harminc év után először - engedély nélküli tüntetést is szerveztek Kijevben. Ezen a megmozduláson "a döntéshozatal demokratizálása" mellett az "atommentes Ukrajna" megteremtését követelte a tömeg. A környezetvédő mozgalmakhoz - például az 1987-ben megalakult Zeleni Svithez - nem sokkal később csatlakoztak az Ukrajna függetlenségét hirdető nacionalisták is. Néhány év kellett csupán ahhoz, hogy az ukrán közgondolkodásban Csernobil az ukrán nép elleni bűncselekmény szinonimájává legyen, sokan az 1930-as évekbeli éhínséggel állították párhuzamba az atomerőmű húsz évvel ezelőtti katasztrófáját. Viszonylag új fejlemény, hogy Ukrajnában is mind többen kezdik támogatni azokat az oroszországi és belorusz aktivistákat, akik azért akarják összegyűjteni a Csernobillal kapcsolatos valamennyi elérhető titkos dokumentumot, hogy azok birtokában nemzetközi bírósághoz fordulhassanak, s ha megkésve is, de elérjék a felelősök megbüntetését. Merthogy szerintük az egykori szovjet (és a vazallus ukrán) vezetők szerepe a csernobili katasztrófában kimerítette az emberiség elleni bűncselekmény fogalmát.

NÉMETH ANDRÁS / MOSZKVA