"Ismerted-e ezt a »csirkefogót«?" - kérdezte 1958 januárjában egy ebéd utáni poharazgatáskor a mezőhegyesi állami méntelep vezetője, s ujjával az ebédlő falán lévő, munkásmozgalmi vértanúkat ábrázoló fényképek egyikére mutatott. Szerencsétlenségére azonban nem kebelbeli barátot, hanem a "Lovas István" fedőnevet viselő s megbízatása szerint ellenségeket fürkésző besúgót kérdezett Ságvári Endréről. Az ügynök jelentése január 14-én már tartótisztjének, Boros Dezső századosnak az asztalán feküdt, s ő korántsem a legfeljebb izgatásnak minősíthető cselekmény miatt tartotta "operatív szempontból értékes" és azonnali intézkedést kívánónak a jelentést, hanem azért, mert a gyanútlanul beszélgető azt is "elmondta, hogy Ságvárit az ő sógora lőtte agyon Budán, egy cukrászdában, aki abban az időben egy nyomozó csendőr volt. Elmondotta még, hogy sokat kellett neki bujkálnia, mert körözték, és mindaddig nagyon nehezen tudott boldogulni, míg hamis papírokkal személyi igazolványhoz nem tudott jutni."

Az ügynöki füles a legjobb pillanatban érkezett, mivelhogy a Magyar Szocialista Munkáspárt politikai bizottsága (pb) épp egy hónappal előtte, 1957 decemberében tekintette át "büntetőpolitikánk egyes kérdéseit", s rótta meg a bűnüldöző szerveket azért, mert "sok esetben minőségi munka helyett mennyiségi munkát végeznek". Ez lefordítva azt jelentette, hogy az 1956 novembere és 1957 decembere között halálra ítéltek osztályhelyzete nem illeszkedett a politikai elvárásokhoz. A 75 ellenforradalmárként kivégzett között ugyanis mutatóba sem akadt olyan, aki a "Horthy-fasiszta rendszer képviselője" lett volna. Éppen ezért a szóban forgó pb-határozat azt az iránymutatást adta, hogy "szerveink az osztályidegen elemekkel szemben is kérlelhetetlen vasszigorral lépjenek fel".

A csendőrség hivatásos állománya természetszerűen került be az osztályidegenek kategóriájába. Mi több, a forradalom után a Belügyminisztériumban külön alosztály foglalkozott azzal, hogy az egykori kakastollasokat "kapcsolatba hozzák az 1956-os eseményekkel, hidat teremtve a feltételezett 56-os bűnök és a 11 évvel korábbi háborús és népellenes bűncselekmények között" - tudható meg Kovács Zoltán András történész 2001-ben megjelent, a csendőrök 1945 utáni történetét felvázoló tanulmányából. Kovács szerint a forradalmat követő években 282 csendőrt vontak eljárás alá, 66-ot bíróság elé állítottak, és 19-et ki is végeztek. Más, egyáltalán nem mellékes kérdés, hogy jó néhány perbe fogott valóban részese volt az 1945 előtti kegyetlenkedéseknek. Mindazonáltal az eredeti cél, a hídteremtés - az e részleg élére kinevezett Hollós Ervin alezredes minden igyekezete ellenére - nem járt sikerrel. Ezt már a vizsgálat korai szakaszában előrevetítette egy belső használatra készített - ma az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában található - összefoglaló: "A csendőrök és detektívek kategóriája úgy látta, hogy az ellenforradalmi események közvetlen zavaros helyzetében még nem jött el az ő idejük, s így várták, hogy később a helyzet tisztázódása után használják fel a kedvező körülményeket."

A hídteremtéssel egyébként a véletlenül horogra akadt Kristóf László esetében is megpróbálkoztak. Az akkor 47 éves, földműves foglalkozású téesztagot a fentebb már idézett ügynöki jelentés kézhezvétele után 11 nappal vették őrizetbe Békéscsabán. Elfogásakor Kristóf ellenállást tanúsított, rövid időre sikerült is faképnél hagynia a rendőröket, másodszorra azonban nem tudott túljárni az eszükön, lábát lőve fogták el. Kihallgatásain nem tagadta, hogy részt vett Ságvári Endre megfigyelésében és 1944. július 27-ei letartóztatási kísérletében, amelynek során a Budakeszi úti Nagy-féle cukrászda előtt Ságvári a lövöldözésben életét vesztette. A periratok bizonysága szerint Kristóf a majd két esztendeig tartó nyomozás és a bírósági tárgyalások során mindvégig azt hajtogatta, hogy ő és másik három társa a csendőrök számára kötelező szolgálati szabályzat szerint járt el. Ezen túl pedig azt vallotta, mivel nem volt fegyvere, ő csak dulakodott a pisztolyt rántó és őt a combján megsebesítő Ságvárival, a halálos lövést Cselényi Antal detektív adta le. Kristóf mindvégig tagadta azt is, hogy a csendőrségen zajló vallatásokban és kínzásokban - amelyekről tudomása volt ugyan - tevőlegesen részt vett volna.

Ellenforradalmi tevékenységének feltárásán túl az is szerepelt az 1958. február 7-ei vizsgálati tervben (amely fogdaügynök bevetését is előírta), hogy a kihallgatók vázolják fel Kristóf 1945 utáni tevékenységét. Erre a szokásosnál is nagyobb súlyt fektettek, mivel neve, szerepe már 1948-ban felmerült abban a perben, amelyben Ságvári meggyilkolásáért életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték Palotás Ferenc csendőr törzsőrmestert és - Nyugatra távozása miatt csak távollétében - a már említett Cselényi Antalt. Kristófot viszont azért nem vonták eljárás alá, mert a belügyi nyilvántartások szerint nem élt. Az Alkotás utcai kórházat, ahol comblövésével ápolták, 1944 őszén azt követően érte bombatámadás, hogy Kristófot egy másik kórházba szállították át, kórlapja viszont még nyilvántartásban maradt.

Ezt az adminisztratív tévedést használta ki a csendőr, valamint azt a nevére még 1943-ban kiállított hamisított szakszervezeti igazolványt, melyet a tatai bányában való szervezkedés kiszaglászása céljából kapott. 1945 után nem jelentkezett a csendőrök számára kötelezően előírt különleges igazolóbizottságnál, amely - Kaiser Ferenc történész kutatása szerint - az ideiglenes nemzeti kormány által feloszlatott és testületileg felelőssé tett csendőrség tagjainak 95 százalékát nem igazolta. Az 1944-ben Békéscsabára nősült Kristóf a 25 kilométerre lévő faluba, Köröstarcsára jelentkezett be, kishaszonbérbe vett 8 hold földet, és rizst termesztett. 1950-ben feleségével együtt visszaköltözött Békéscsabára, majd 1956-ban belépett a téeszbe. "Csendőr voltáról 1955-ig senki nem tudott, akkor szólta csak el magát" - vallotta tanúkihallgatásakor a téesz elnöke, de mivel az idő tájt más események foglalkoztatták az embereket, a hír fölött napirendre tértek.

1958 januárjában, Kristóf után néhány nappal ismét letartóztatták - az előző ítéletéből feltételesen szabadult - Palotás Ferencet, hogy a tervek szerint közös perben ítéljék el őket, ám ebből nem lett semmi. 1959. február 1-jén ugyanis Korom Mihály, a vizsgálati osztály vezetője (későbbi igazságügy-miniszter) a Legfőbb Ügyészség politikai osztályának címzett átiratában már azt jelezte, hogy Kristófot "a többi csendőrnyomozóval együtt kívánjuk bíróság elé állítani". A zárt, szigorúan titkos minősítést kapó első- és másodfokú tárgyalásra 1959 őszén került sor; 12 vádlott-társából Kristóf csak Palotást ismerte. Az egybekapcsolásra Ungváry Krisztián egy 2005-ös, az Élet és Irodalomban megjelent írása szerint azért került sor, hogy Kristóf tevékenységét összemoshassák "a szadista kínzásokkal megalapozottan vádolható csendőrök" ügyével is. A Mátyás Miklós hadbíró által jegyzett ítélet indoklásában valóban a törvénytelen vallatási módszerekkel egy bekezdésben szerepelt az, hogy "egyes hazafiak kézre kerítése fegyverhasználat közepette valósult meg". Ugyanitt úgy fogalmazott, hogy noha Kristóf kínzásokban való részvétele "nem nyert bizonyítást", de tudomással bírt arról, hogy az általa leleplezett, illetve elfogott személyekre milyen tortúra vár. Ezért minősült a másodfokon ítélkező Ledényi Ferenc hadbíró ítélete szerint is halálbüntetéssel megtorlandó bűnnek "Ságvári Endre elvtárs megöletése" Kristóf, illetve Palotás "közreműködése közepette".

Történészek által még megválaszolatlan az a kérdés, hogy "Ságvári gyilkosainak" halálra ítélését s egyáltalán: a csendőrpereket miért nem próbálta meg kiaknázni a kádári propaganda, például részletes tudósításokat adva a perekről. 1958-ban a figyelmes olvasó mindössze Az utolsó felvonás című történelmi riportkötet egyik lábjegyzetéből értesülhetett a két csendőr elfogásáról, s arról az "új ismeretlen" - egyébiránt a periratokban sem szereplő - epizódról, mellyel a négyszerzős kötet kívánta jellemezni Kristóf elvetemültségét. Eszerint ő még átlőtt combbal is "odakúszott" a haldokló Ságvárihoz, hátha az utolsó vallatás során még kiszed belőle valami értékeset.

MURÁNYI GÁBOR