Lehetséges, hogy egyes antik mitológiai figurákat őslénycsontok "ihlettek"? Ezt, a mítoszokban gyönyört lelő széplelkek számára talán megbotránkoztató elméletet már többen is felvetették. Legutóbb Adrienne Mayor amerikai, ókorral foglalkozó etnográfus, a Princeton Egyetem oktatója, aki Az ókor régészei című, öt évvel ezelőtt megjelent, magyarul is olvasható könyvében egyenesen azt állítja: az antik görögök és rómaiak számos őslénycsontot ismertek - és tiszteltek.

Mayor példaként említi a mitikus négylábú, sascsőrű és oroszlán nagyságú griffmadarat, amely a görög (és egyes szibériai) legendák szerint elsősorban a Góbi sivatagban őrizte - a többek között az ókori szkíták által szorgosan gyűjtögetett - aranyat. Az irodalomtörténetben mintegy 2700 éve újra és újra feltűnő félelmetes szárnyasokat egyébként a Krisztus előtti 5. században élt népszerű görög drámaszerző, Aiszkhülosz is megemlítette A leláncolt Prométheuszban.

A magukra valamit is adó természettudósok közül sokáig senki nem gondolta, hogy létezhetett efféle élőlény. Egészen az 1920-as évekig, amikor a New York-i Amerikai Természetrajzi Múzeum munkatársai több mint száz, 1,5-2 méteres testnagyságot feltételező dinoszauruszcsontot és -tojást találtak az Altaj hegység mentén. A Protoceratopsnak és Psittacosaurusnak elkeresztelt növényevők négy, erős karmokban végződő lábbal, csőrrel és a koponya hátsó részén csontos taréjjal büszkélkedtek. Peter Dodson amerikai őslénykutató szerint két-három évezrede könnyen gondolhatták a csontokba botló korabeli utazók, hogy a sivatagban elhullott tevéket, lovakat és embereket a rettegett, de élő formájukban természetesen láthatatlan "griffek" fogyasztották el.

Más őslények irodalmi lenyomatát találhatja meg az olvasó az 1. századi történetíró és delphoi jósdabéli pap, Plutarkhosz Görög kérdések című művében, amely szerint Számosz szigetén csapott össze Dionüszosz isten az amazonokkal. Dionüszosz harci elefántjai közül némelyek a harcmezőn maradhattak, legalábbis így azonosították a földből előkerült sok millió éves masztodon- és egyéb őslénycsontokat a régi autodidakta-paleontológus görögök. E maradványokat olyannyira nagy becsben tartották, hogy közülük többet is kiállítottak a helybéli, Héra istennőnek emelt templomban (a leletek gazdagságára utal, hogy 1850-1924 között a számoszi "csontmezőről" több mint 30 ezer megkövült csontot hordtak szét külföldi múzeumokba és magángyűjteményekbe).

Nem mindenki tudta persze, minek vagy kinek a maradványait ásta ki a földből. Az ősi emlősök csontjait - különösen a méretes combcsontokat - rendre Thészeusz, Ajax, Akhilleusz vagy más mitikus hős csontjainak gondolták. Egyes antik görögök ugyanis meg voltak győződve, hogy őseik még hatalmas, 3-4 méter magas, rettenthetetlen harcosok voltak, s az ember az évszázadok alatt - erkölcsileg és fizikailag is - összetöpörödött. Így aztán egy-egy emberi combcsontra hajazó gigantikus mamut- vagy őszsiráfdarabkát a középkori szentkultuszt megszégyenítő tisztelettel illettek.

Ez odáig terjedt, hogy - amint azt Pauszaniasz 2. századi görög útleíró elbeszéli - úgy vélték: a trójai háború sorsát valójában az olimpiai játékok mitikus megalapítójának, Pelopsznak, Héraklész dédnagyapjának a lapockacsontja döntötte el. Egy látnok ugyanis azt jövendölte, hogy az akhájoknak csak akkor sikerül bevenniük Tróját, ha Pelopsz szóban forgó maradványát a csata helyére szállítják "őrzési helyéről", Olümpiából, Artemisz templomából. Így is tettek, s Trója elesett. A felvilágosult görögök azért is tarthatták Pelopszénak a feltehetőleg őselefántcsontot, mivel mítoszuk szerint az ifjú hőst egykoron feldarabolták és felszolgálták az isteneknek. Amikor viszont azok rájöttek, kit esznek, nyomban feltámasztották, ám kissé későn: a vállát és lapockáját ugyanis már elfogyasztották, így kénytelen-kelletlen elefántcsonttal pótolták a hiátust.

Kultúrhistóriai talány, hogy az antik csonttisztelet ellenére miért nem maradtak fenn nagy számban képzőművészeti ábrázolások ilyen ősi leletekről. Egy mostanában újraértelmezett műkincs azonban nem várt bizonyítékát adja az ókori paleontológiának. A Homérosz által is megörökített harc Héraklész és a trójai szörny között megjelenik egy, a Kr. e. 6. században készült korinthoszi vázán. Amikor azt megmutatták egy paleontológusnak, az őslény-specialista - írja Mayor - arra a következtetésre jutott, hogy bár Homérosz vízből előcsörtető szörnyetegről írt, az ábrázoláson a recés szélű fogak és a koponyaforma inkább ősi emlősfejmaradványt idéz. Ennek alapján, a korábbi értelmezést felülírva, immár a világ első művészi őslénylelet-ábrázolásának tekintik a vázán megörökítetteket.

IZSÁK NORBERT