HVG: Az ember azt hallja, híres képek látogattak Budapestre, amit érdemes is és divat is megnézni. Legfeljebb még azt is hallja - egyebek mellett olyan hozzáértőktől, mint ön -, hogy itt valami egyéb is történt. Mi az, amit - a képek szépségén túl - észre kellene-kellett volna vennünk?

R. S.: Ez különleges kiállítás, amelynek hátterében ritka és érdekes koncepció húzódik. Ennek egyik alappillére, hogy a kiállítás nem hagyományosan Monet-ról és koráról, hanem Monet-ról és barátairól szól. Ez azt jelenti, hogy személyesebben jelenik meg az a folyamat, amelynek során egy egész baráti kör közös témákat kutatott, és egymás mellett festett. A kiállítás másik pillére, hogy a rendezők első ízben mesélnek a nagyközönségnek a 19. század végétől az első világháborúig igen jelentős magyarországi gyűjtéskultúráról. A Szépművészeti Múzeumnak a kiállítás bázisát képező anyaga ugyanis tehetséges gyűjtőktől - elsősorban Majovszky Páltól - származik.

HVG: Hogyan jelennek meg ilyen finomságok a kevéssé avatottak számára?

R. S.: Nyilván mindenki jól érzékelhette, hogy a képek nem kronológiai sorrendben lettek felfüggesztve. Tehát különböző termekben különböző témák találhatók - az egyikben például Szajna-parti csónakok, a másikban hollandiai mezők -, ezek segítségével láttatták a rendezők a mesterek, barátok kapcsolatait. Számomra az egyik legérdekesebb kompozíció, ahol Monet felesége és kisfia ül a kertben a fűben, és ugyanazon a napon, ugyanabban a helyzetben két festő is megfesti ezt a témát: az egyik Manet, a másik pedig Renoir. Ez a két festmény más-más múzeumban látható, ám most Budapesten újra találkoztak. Számos ilyen, néha kevésbé szembetűnő, de a kiállított anyagból rekonstruálható kapcsolat van a képek között. Geskó Judit kurátor gondosan hozta létre ezeket a játékokat.

HVG: Gondolja, hogy művészettörténeti műveltségtől függetlenül mindenki részese lehetett ilyen játékoknak is?

R. S.: A megközelítésnek több szintje van, és ez is a modern muzeológia része. Bizonyára van olyan látogató, aki jól ismeri az anyagot, és egyszerű rátekintéssel azonosíthatta a képek egy részét, észrevette az utalásokat. Akinek ennél többre van szüksége, az elolvashatta a kép mellett a címet, meg alatta a művészettörténeti kommentárt. Esetleg csatlakozhatott egy tárlatvezetéshez, és az előadásokból még többet megtudhatott. Ezenkívül Monet munkásságáról videofilmet is nézhetett a helyszínen, számítógépen is tudakozódhatott. Tehát mindenki megtalálhatta a maga érdeklődésének és műveltségének megfelelő fokozatot. Természetesen lehettek a látogatók között, akik ha eljöttek is, mégsem látták magát a kiállítást, csak örültek, hogy ott voltak, és beszélhettek róla utólag.

HVG: Nyilván ez sem kevés. Mégis mit lett volna érdemes megjegyezniük?

R. S.: A legtöbbször megjelenő motívumot: a vizet biztosan felfedezik, ezt sugallta a kékeszöld drapéria is. A rendezőnő közös témát keresett, amellyel a már említett bonyolult és kusza kapcsolatrendszert egységbe tudta foglalni. A víz helyett más motívum is adódhatott volna, hiszen az impresszionisták portrékat, életképeket is alkottak, de ez a választás az én szememben nem csupán azért indokolt, mert valóban sűrűn fellelhető ez a motívum, hanem azért is, mert az impresszionista festők a táj más elemeit, például az égboltot, a sziklát, de még az emberi alakot is gyakran, hogy úgy mondjam, vízszerűen egymásba mosódva ábrázolták.

HVG: Mindemellett mintha más festészeti stílusok is beszűrődtek volna a termekbe. Ez is valamilyen titkos üzenet része volt?

R. S.: Súlyt fektetettek az elődökre is. Egymás mellett látni Gustave Courbet a normandiai sziklafalat ábrázoló és Monet ugyanarról alkotott képeit. A néző észreveszi rajtuk a realizmus és az impresszionizmus közötti különbséget, azt, hogy a tárgyak mennyivel súlyosabbak, tárgyszerűbbek az előbbiben.

HVG: Mindez valamiféle új kiállítási divat?

R. S.: Legalább másfél évtizede tapasztalható Amerikában és Nyugat-Európában a nagy múzeumi fellendülés, amely ki akarja elégíteni a közönség azon igényét, hogy a művelődés szórakozássá is váljon. Sokkal élvezetesebb - és inkább megmarad a memóriánkban, tehát a módszer tanít is -, ha módunk van ugyanazt a jelenetet vagy nagyon hasonló témákat különböző mesterek felfogásában látni, mint időrendben végigkövetni egy adott művész vagy egy adott stílus fejlődéstörténetét. Az ilyen egyvonalú történet álmosítóan hasonlít az iskolai tananyaghoz. De a sikerhez kell píár, reklám, jó szervezés, logisztika - és a budapesti tárlaton mindenből biztos ott van valamennyi. E nélkül nincs siker. De hogy ez esetben pontosan mi vette rá a közönséget már az első naptól kezdve, hogy be kell állni a sorba, és hóesésben is végig kell várni, ez titok. És ahogy sok esetben egy lenyűgöző színielőadás esetében is: nem hiszem, hogy megfejthető.

SINDELYES DÓRA