,,Rágalom az a vélekedés, miszerint a vágást, az operatőri, hangmérnöki munkát, a díszletet, a jelmezt, a speciális képi vagy hanghatásokat, valamint a sminket jutalmazó szobrocskák csupán afféle vigaszdíjak volnának" - nyilatkozta a HVG-nek Paul Moore, az amerikai mozgóképvágók céhének (Motion Pictures Editors Guild) New York-i munkatársa. Szerinte a szakmai közvélemény igen rangos honorációknak tartja ezeket az úgynevezett műszaki Oscarokat, ugyanakkor elismeri, az amerikai filmakadémiai díjak 76 éves történetében nemegyszer előfordult, hogy egy, a "fő kategóriákban" is jelölt, ám ott díjazatlan film végül csak technikai elismerésben részesült. Mint ahogy arra is akadt példa, hogy egy-egy művet - komolyabb művészi kvalitások híján - csupán a legjobb speciális effektusért folyó versenyben jelöltek. Ugyanakkor az igazán sikeres alkotások - mint például A Gyűrűk Ura- trilógia A király visszatér című utolsó epizódja, amely 11 Oscar-díjából ötöt a technikai megoldásokért kapott - itt is, ott is learatják a maguk babérjait.

Első díjkiosztóján az 1927-ben alapított Amerikai Filmakadémia még alapvetően a művészi hatás alapján értékelt. Az előző év legjobbnak tartott filmjének odaítélhető szobrocskát az 1929-es első gálán (HVG, 2003. március 29.) a William Wellman rendezte - ma már szinte csak a megrögzött mozgóképrajongók által számon tartott - Szárnyak című alkotás nyerte el. A két első világháborús pilóta barátságát és ugyanazon nő iránt érzett szerelmük okán kitörő torzsalkodását elbeszélő alkotás látványos légi felvételeiért viszont egy további aranyozott szobrocskát kapott a film képmérnöke, Roy Pomeroy. Igaz, a Szárnyak mérnöki hatásait elismerő díj odaítélésében egyes rosszabb indulatú kortársak már akkor némi részrehajlást véltek felfedezni, a díjazott ugyanis egyike volt azoknak, akik a Filmakadémia alapító tagjainak sorában a film míves kezű iparosait - hang- és képmérnököket, technikusokat, autodidakta trükkmestereket, világosítókat és operatőröket - képviselték.

"A szereplők egy-egy jelenetbe való bemontírozása, vagyis beillesztése egyidős ugyan a filmkészítéssel, ám a Szárnyak tényleg valódi bravúrdarab" - ad utólagos igazolást az amerikai Cristopher Finch a Különleges hatások: Mozi-varázslat című szakkönyvében. Szerinte a Filmakadémia mérnök alapítóinak köszönhető, hogy az operatőröket és a díszlettervező mestereket is a kezdetektől jutalmazzák, valamint az is, hogy a későbbiekben egyre több és több kategóriát hoztak létre számukra. Ezzel annyit mindenképp elértek, hogy a díj(ak)ra felterjesztett filmek, illetve azok alkotói - ha már egyszer a jelöltek táborába kerültek - ne térjenek haza üres kézzel Hollywoodból, s művük későbbi forgalmazásakor Oscar-díjasként hirdethessék magukat.

"A nézők általában a sztárszínészek, esetleg a rendezők neve alapján váltanak jegyet, ugyanakkor a film mégis tőlünk, műszaki szakemberektől lesz az, ami" - fogalmaz szerénytelenül a HVG-nek elektronikus levélben nyilatkozó David Juhren, az Amerikában 1916-ban alapított Mozgóképmérnökök Társaságának (Society of Motion Pictures Engineers) sajtóügyekért felelős munkatársa. Példaként a magyar tanácsköztársaság bukása után Nyugaton szerencsét próbált Korda fivérek által jegyzett A bagdadi tolvaj című filmet említi, amely Korda Zoltánnak 1941-ben díszlet-Oscart hozott, de ráadásként elnyerte a speciális képi effektusokért és a hangfelvételért, valamint a fényképezésért járó aranyszobrocskákat is. A filmes legendárium szerint ez az opus a kaliforniai Mojave-sivatagban felépített díszlet-Bagdadnak, a repülő szőnyegeknek és szárnyaló lovaknak, valamint az óriásdzsinnek, pontosabban ezek filmvásznon történő megjelenítésének, no meg a mindezt színvonalasan rögzítő operatőri munkának köszönhette a (kassza)sikerét.

De annak is, hogy a special effects gyűjtőnév alá tartozó technikai különlegességekért adható elismeréseket az ítészek már 1939-ben elkezdték szaporítani. A mérnöki hatás kategóriájából ekkor kreáltak két külön díjat a hangfelvételért és a különleges képi hatásért. Az apropót a The rains came című, mára szinte teljesen elfeledett, meséjét és értékét tekintve igencsak lapos katasztrófafilm szolgáltatta, amelynek (mások mellett az Elfújta a széllel is versengő) készítőit a "Filmakadémia mérnöki tagozata mindenképp szerette volna valahogy megjutalmazni a földcsuszamlásokért és a tengerrengésekért" - tudható meg a Damian Bona és Mason Wiley jegyezte, Oscar belülről című filmtörténeti könyvből.

De az utóbbi időben is nem egy alkotás akadt, amely kizárólag a hatáskeltésben számíthatott babérokra. A kultuszfilmmé avanzsált 1998-as Matrix első része, valamint az időközben kaliforniai kormányzóvá választott Arnold Schwarzenegger fémjelezte Terminátor-trilógia szintén csak e kategóriákban szállt ringbe. Előbbi összesen négy (vágás, hang, vizuális és audioeffektusok) Oscart nyert, akárcsak a Terminátor második része 1991-ben.

Az említett hangkategória 1963-ban vált ketté, amikor az Ez egy bolond, bolond, bolond világ című, autós üldözésekkel alaposan megspékelt road-movie komédiát kellett a Filmakadémia tagjainak értékelni. Abban ugyanis Walter Elliot hangmérnök olyan különleges szimfóniát komponált fékcsikorgásokra, motorzajokra, hogy annak hatására - és állítólag a hollywoodi műszakiak lobbizása nyomán is - attól fogva a különleges hanghatásokat is Oscarral jutalmazták.

Ezekben a sokszor árnyékban maradt kategóriákban egyébiránt a mai napig az egykori fenegyerekek, Steven Spielberg és George Lucas az abszolút csúcstartók. Lucas a Csillagok háborújával 1977-ben műszaki fronton aratott diadala - a vágástól a képi és hanghatáselemekig összesen hat első helye - után 1981-ben a folytatással, A birodalom visszavággal is elhozott két díjat, a legjobb vizuális, illetve audiohatásért. Míg ezeknek dicsőség, Spielberg egy évvel későbbi, E. T., a földönkívüli című művének inkább kudarc volt, hogy kvázivigaszdíjként kapott három "technikait", miközben jelölt volt a legjobb film és a legjobb rendezés szobrocskájára is. Igaz, abban az évben olyan filmek álltak versenyben, mint Dustin Hoffman Aranyoskámja vagy az elsőséget végül elnyerő Richard Attenborough Gandhija, Ben Kingsleyvel a főszerepben (ez az összesen nyolc Oscarral elismert film egyébként ugyancsak besöpört három "technikait" is ).

Vigaszdíjként értelmezhető egyes esetekben a vágásért kapott elismerés is. Legalábbis így véli Derec Malcolm, a londoni The Guardian filmkritikusa, aki szerint például Martin Scorsese 1980-ban nyolc kategóriában jelölt Dühöngő bikája a legjobb filmnek, illetve rendezőnek járó Oscar helyett kapta meg a legjobb vágás díját - bár Robert de Niro a legjobb férfi főszereplő cím elnyerésével enyhítette némileg a kudarcot. Pedig a vágók 1934-ben bevezetett díjazása nem mondható afféle vigaszágnak, hiszen igen gyakran jár együtt a legjobb film elismeréssel - állítja a brit Geoffrey Novell Smith az általa jegyzett Oxford Filmenciklopédia oldalain. Ezt támasztja alá az Elfújta a szél 1939-es, a Ben Hur 1959-es vagy a Schindler listája 1993-as esete. Persze akad példa a díj ilyen vagy olyan okokból való függetlenedésére is. 1972-ben például a Francis Ford Coppola rendezte s a főszereplő Marlon Brandónak Oscart termő Keresztapa lett a legjobb film, miközben a vágás díját a Bob Fossenak rendezői első helyet hozó Kabaré vitte el. Három évvel később viszont a pályakezdő Steven Spielberg Cápájáé lett a legjobb vágás, jóllehet filmként a Milos Forman újvilági karrierjén jelentőset lendítő Száll a kakukk fészkére című regényadaptáció aratta le a legfőbb babért.

A jelmeztervezőknek 1948 óta odaítélhető Oscar már sokkal inkább köthető a "fő" kategóriákban elért sikerekhez. Audrey Hepburnnek az 1953-as Római vakációban való tündöklése Coco Chanel kosztümeiben (és az alakításért kapott arany- szobor) feltehetően sokat nyomott a latban, amikor a film jelmeztervezőjének, Edith Headnek is odaítélték a díjat - véli Susannah Handley amerikai divattörténész. Az öt évvel korábban e címen először kiosztott Oscar megszerzőjének, a brit jelmeztervező Roger Fursenek csak az lehetett üröm az örömben, hogy akkor még a fekete-fehér filmeket a "technikai" díjaknál külön értékelték, így rajta kívül az Ingrid Bergman címszerepelte és a magyar származású George Cukor rendezte Szent Johanna ruháinak tervezője is kapott egy szobrot. (A színes és a fekete-fehér közötti, e téren megnyilvánuló különbségtételt 1967-ben törölték a hollywoodi díjazásból, addig külön elismerésben részesültek mindkét típus operatőrei, jelmez- és díszlettervezői is.)

A maszkmestereknek kellett a legtovább várniuk, hogy kollégáikhoz hasonlóan az ő fáradozásaikat is Oscarral ismerjék el. Pedig a szakmában - mint mondják - már az 1960-as évek végétől magas árfolyama volt Dick Smithnek, aki egyebek között a Coppola-féle, szintén Oscar-díjas Keresztapa II.-ben (1974) csinált vénembert az akkor 50 éves Marlon Brandóból, és ő tálalta a szétlőtt ujjak hátborzongató látványát a Taxisofőrben (1975). Igaz, 1983-ban végül egy egyszerűen "csak" szépen megoldott kosztümös filmért, az Amadeusért kapott Oscart. Ráadásul még csak azzal sem vigasztalódhatott, hogy ő kapta az elsőt. Két évvel korábban ugyanis a make-up első Oscarját Rick Bakernek nyújtották át, aki az Egy amerikai farkasember Londonban című filmben - némi vágástrükkel megsegítve - a filmtörténetben először mutatott meg premier plánban s látszólag folyamatában egy farkassá átalakuló embert. Baker azóta már a hatodik Oscarját is begyűjtötte, egyebek közt 1997-ben a Men in black és 2000-ben a Grincs maszkjaiért.

VAJNA TAMÁS