Berlinben, az operaház előtti sugárúton hirtelen rohanni kezdenek a rendőrök. Több százan vannak, kezükben gumibot, úgy rontanak a tüntetőkre. Ütik-verik őket, aki menekülés közben elbukik, azt négyen-öten körülállják, és fektében verik tovább. Némely egyenruhás még bele is rúg az áldozatba. Ekkor megindulnak a lovas rendőrök is. Szörnyű, brutális képek - mégpedig a legújabb német nagyjátékfilmből.

A német filmesek gyakran és többnyire sikerrel nyúlnak a közelmúlt német történelméhez. Elég a Good-by Leninre gondolni, vagy az Oscar-díjas A mások életére. Hogy a most bemutatott A Baader-Meinhof-jelenség (Der Baader-Meinhof-Komplex) is ebbe a körbe tartozik-e majd, még nem tudni, annyi mindenesetre már biztos, hogy Németország ezt az alkotást fogja jelölni a legjobb külföldi filmnek járó következő Oscarra.

Egy kategóriában mindenesetre máris győztesnek hirdethető Bernd Eichinger producer és Uli Edel rendező alkotása: ez minden idők legdrágább, legtöbb sztárral forgatott és egyik leghosszabb német filmje: 20 millió euróból a mai német filmművészet nagyjait vonultatja föl, két és fél órán keresztül.

A film témája a háború utáni Németország talán legfeszültebb tíz éve, az 1967 és 1977 közötti időszak. Ebben az évtizedben történt meg a politikai váltás: az egykori nácipárt-tag kereszténydemokrata Kurt Georg Kiesinger helyett a háborút kényszerű emigrációban, ellenállásban töltött szociáldemokrata Willy Brandt lett a kancellár; ekkor indultak el az 1968-as diákmozgalmak aktivistái, hogy átalakítsák a szerintük avítt, áporodott légkörtől fuldokló társadalmat; és ekkor jött létre a radikális, szélsőbaloldali városigerilla-mozgalom, a Vörös Hadsereg Frakció, a RAF, amely 1977 őszére válságos helyzetbe sodorta a szövetségi köztársaságot.

A RAF szembeszállt mindennel, ami az idősek, a szülők generációjától rá maradt, illetve amit az "amerikai imperializmus" és a "tőke" képviselt. Ilyen radikális lázadó volt Andreas Baader, egy müncheni történész fia és Gudrun Ensslin, egy kisvárosi evangélikus lelkész leánya. Ők szervezték a RAF első akcióját: a kapitalizmussal, a fogyasztással és a gazdagokkal szembeni harc jegyében lángba borítottak két áruházat Frankfurtban.

A gyújtogatókat rövid idő alatt elfogták, és a börtönben egyiküket meglátogatta egy fiatal hamburgi újságírónő, Ulrike Meinhof. Neki akkor már neve volt, a Konkret című baloldali magazint szerkesztette, de egyébként kétgyermekes családanyaként békés polgári életet élt. A tervezett riportból azonban barátság, cinkosság lett, és Meinhof végül hajlandó volt arra, hogy részt vegyen egy álriport megszervezésében, amelynek ürügyén Andreas Baadert fegyverrel kiszabadítják. (Időközben az átmenetileg szabadlábra helyezett Ensslin illegalitásba vonult.)

Az akcióban Ulrike Meinhofnak csak annyi szerep jutott volna, hogy időpontot kér az álinterjúra, hogy a többiek ezt az alkalmat használhassák ki a fegyveres szabadításra. Az eredetileg a mit sem sejtő áldozat szerepére szánt Meinhof azonban egy pillanatnyi tépelődést követően a menekülő Baaderék után rohant, és ezzel végképp búcsút mondott a polgári világnak. Olyannyira, hogy végül ő lett az egyik névadója a RAF kemény magjának, amelyet Baader-Meinhof-, és nem Baader-Ensslin-csoportnak hívtak. Pedig az utóbbiak voltak az igazi terroristák, akik előbb robbantottak, lőttek, bankot raboltak, és csak aztán gondolkodtak. Meinhof viszont társadalmi kérdéseket feszegetett, igazságtalanság és erőszak ellen emelt szót. Az utóbbi téren a fő ellenség - elsősorban a vietnami háború miatt - Amerika volt, és annak "csatlósa", Izrael. Ez a mozzanat megint csak Ulrike Meinhof életútja szempontjából érdekes: vajon ő, aki fiatal riporterként még könnyekig meghatottan hallgatta és jegyezte föl Marcel Reich-Ranicki, a varsói gettót túlélő neves irodalomkritikus emlékeit, hogyan jutott el az Amerika-ellenességen és a politikai antiszemitizmuson át odáig, hogy 1972-ben már üdvözölje a müncheni olimpián az izraeli sportolók elleni palesztin merényletet.

1972-ben a RAF vezetőit néhány nap alatt elfogták. Baadert figyelték-követték, s így kapták el, Ensslin és Meinhof viszont úgy került rendőrkézre, hogy feldobták őket, Meinhofot ráadásul az az ember, akinek a lakásában bujkált. Az igazságszolgáltatás eljárása évekig húzódott, közben Baaderék a börtönben éhségsztrájkokkal, szabadlábon lévő társaik pedig túszejtésekkel, merényletekkel harcoltak tovább. A csúcspont 1977 ősze volt, amikor a német kapitalizmus emblematikus figurájának számító Hanns Martin Schleyer munkaadó-szövetségi elnök elrablásával és - palesztin szövetségeseik által végrehajtott - repülőgép-eltérítéssel akarta a RAF elérni Baaderék kiszabadítását. Helmut Schmidt akkori kancellár saját bevallása szerint élete legnehezebb döntését hozta meg, amikor nem engedett - még akkor sem, ha számolnia kellett azzal, ami be is következett: bár a repülőgépet sikerült visszafoglalni, az utasokat sértetlenül kiszabadítani, Schleyert a RAF kivégezte.

A filmet még jószerével be sem mutatták, máris megindult a vita Németországban: nem egyoldalú-e az ábrázolás, nem túlzás-e csak a terroristákkal foglalkozni, miközben az áldozatokról szinte szó sem esik. Nos, a szemlélő számára úgy tűnik, a RAF korántsem romantikus szabadsághősök gyülekezeteként jelenik meg a filmben, szó sincs a heroizálásukról. Legfeljebb azon lehet elgondolkodni, hogy a kevesebb talán több lett volna: vagyis ha nem akarják a tíz évet annak szinte minden történésével belesűríteni a két és fél órába. Igaz, az nem lett volna akciófilm - aminek viszont tökéletes A Baader- Meinhof-jelenség.

WEYER BÉLA/BERLIN