Ausztria nem először kerül szembe Magyarországgal környezeti témákban. A bécsi kormány az 1980-as években a magyarországi demokráciadeficitből igyekezett hasznot húzni. Míg az osztrák zöldek 1984-ben megakadályozták a hainburgi dunai vízlépcső megépítését, a magyar civil tiltakozóknak ez Bős-Nagymaros esetében nem sikerült. Ám a magyar kormánynak nem volt pénze a vízlépcsőrendszerből rá háruló munkák elvégzésére. Ekkor az osztrák állami Donaukraftwerke AG (DoKW) egy 1986-ban aláírt szerződéscsomagban "gavallérosan" magára vállalta a nagymarosi erőmű megépítését. Hivatalos szóhasználattal "előtörlesztette" a 2016-ig innen szállítandó évi 1,2 milliárd kilowattóra áram árát.

A rendszerváltással a nagymarosi erőmű is odalett, ám az áramszállítások alól nem volt kibúvó. Erről ugyanis formailag a vízlépcsőtől teljesen független szerződést kötött a Magyar Villamos Művek (MVM) és osztrák partnere, a Verbundgesellschaft. Az amúgy vehemensen atomerőmű-ellenes osztrák zöldeket sem zavarta, hogy a környezetbarátnak mondott osztrák vízerőművek jó kihasználását ily módon paksi atomerőműi áram is segítette. Az áramüzlet végül nem is jött rosszul az MVM-nek, mivel a kelet-európai átalakulással járó gazdasági visszaesés miatt áramfelesleg keletkezett, így a szabadpiaci ár olcsóbb lett, mint amennyit a szerződésben szereplő árképlet alapján Ausztriának fizetnie kellett. Illetve kellett volna. A Verbundnak ugyanis hosszadalmas perrel sikerült megszabadulnia az évi több milliárd forintos ráfizetéstől: átvételi kötelezettsége 2003-ban megszűnt, így a hátralevő 13 évi haszontól elesett a magyar állam.

A bíróság azért döntött így, mert épp 2003-ig tartott a magyar beruházó Oviber Vállalat áramszállítási kötelezettsége az "előtörlesztésért". A vízlépcsőszerződés felmondása után ugyanis a DoKW a már elvégzett munkákért - és az állítólag legyártott, de más célra használhatatlan eszközökért, például a turbinákért - 2,65 milliárd, késedelmi kamatokkal, "állásköltséggel" és egyéb kamatokkal végül 5 milliárd schillinget számított fel, amit árammal kellett törleszteni. Sajátos az utótörténet is: Hainburg helyett néhány kilométerrel arrébb, a Bécs alatti Freudenaunál - immár a zöldek jóváhagyásával - végül megépült a tervezett tizedik vízlépcső az osztrák Duna-szakaszon, pontosan ugyanolyan Kaplan-csőturbinákkal, mint amilyen paraméterekkel a "más célra alkalmatlan" nagymarosi turbinák készültek.

Ugyancsak az 1980-as évek második felében, 1985-1987 között több ezer tonna szennyezett föld érkezett a bécsi metró építkezéséről Szentgotthárdra. Ennek egy részét a Rába árvédelmi töltésébe építették bele, csakhogy mint kiderült, alkálifémek és azok sói is voltak benne. Ekkortájt vette át Ausztriától Mosonmagyaróvár kommunális vállalata a Flexum-törmeléknek elkönyvelt, valójában olajos ronggyal szennyezett földet is. E két eset nyomán alkotta meg a magyar kormány a szakmai körökben csak 55-ösként emlegetett rendeletét, amely a hasznosítást kivéve megtiltotta a hulladékok behozatalát. A szabályozás olyannyira időtállónak bizonyult, hogy egészen az uniós csatlakozásig hatályban volt.

Máig függőben van viszont a Vas megyei Torony melletti lignit kiaknázásának az ügye. A helyieknek nem sok beleszólásuk volt az 1979-es kormányközi megállapodásba, amely osztrák tőkéből külfejtés nyitását irányozta elő. A szenet drótkötélpályán a határ túloldalára vitték volna egy erőműbe, amelynek a légszennyezése az uralkodó szélirány következtében főleg Magyarországot terhelte volna. A tervet utóbb jegelték, a határhoz ugyancsak közeli heiligenkreuzi szemétégető viszont még megépülhet. Igaz, a magyar zöld tárca bejelentette, hogy a környezetihatás-vizsgálati engedélyezési eljárásban ügyfélként kíván részt venni - amire nemzetközi egyezmény alapján joga van -, ez azonban, ahogy arra Sólyom László államfő is felhívta a figyelmet, nem jelent vétójogot. Vagyis ha a hulladékhasznosító betartja a szennyezési normákat, az építkezésnek jogi eszközökkel aligha lehet útját állni.

SZABÓ GÁBOR