Változásokat felsőfokon

A demográfiai helyzet alakulása, a minőségi követelmények és a munkaerő-piaci prognózisok indokolják az államilag finanszírozott felsőoktatási hallgatói létszám bizonyos mérvű, differenciált csökkentését, elsősorban azokban a képzési ágakban, ahol "túltermelés" tapasztalható. Ezek közé tartozik a jogászképzés. Miközben 2001 és 2004-2005 között összesen 12 387-en szereztek jogi diplomát, a 2001. évi népszámlálás szerint a foglalkoztatott jogászok száma 24 445 volt. Nem lehet kivétel a pedagógusképzés sem, különösen a tanárképzés, nemcsak az évről évre csökkenő szükségletre, hanem legalább annyira a minőségi követelményekre tekintettel.

Az összhallgatólétszám csökkentésének fő eszköze azonban a hallgatólétszám képzési szintek szerinti megoszlásának átalakítása. A bachelorfokozat megszerzését követően a hallgatók nagyobb része nem tanul tovább, ami egyúttal elősegítheti a második ciklusban (az eddigi egyetemi szintű képzésben) a színvonal régóta indokolt emelését. A belső arányok módosításának másik lehetősége a kétéves felsőfokú szakképzésben tanulók számának növelése. Célszerű lenne a felsőfokú tanulmányokat folytatni kívánók egy részének az érettségi utáni két-három éves, úgynevezett emelt szintű szakképzésre orientálása. Mindez lehetővé tenné - a továbbtanulók számának mérséklése nélkül - mind a kiadások csökkentését, mind pedig azt, hogy a tanulók a képességeiknek megfelelő szinten folytassák tanulmányaikat.

Meg kellene vizsgálni, mennyiben indokolt egyes képzések túlzottan sok intézményben való folytatása. Hazánkban például nyolc intézményben képeznek jogászokat (Ausztriában csak öt, Svédországban négy, Csehországban három egyetemen), miközben kvalifikált oktatók hiányában a professzorokat két, sőt nemritkán három karon is foglalkoztatják. Egy másik példa: szükséges-e a gazdálkodási menedzser szakos képzést 28 intézményben folytatni?

Az esetleg újra általánossá teendő tandíj mértékét - az 1940-es években alkalmazott progresszív tandíjrendszerhez hasonlóan - a tanulmányi eredmények és a szociális helyzet alapján differenciáltan kellene megállapítani. Ami a bevételek növelésének más forrásait illeti: a költségtérítéses képzés lényeges kiterjesztése reálisan aligha lehetséges, figyelembe véve a prognosztizálható munkaerő-keresletet, valamint az esti, a levelezőképzés és a távoktatás terén a minőségi követelményeket is.

A jövőben várhatóan fontos és növekvő bevételi forrást jelentenek a gazdasági szféra - elsősorban kutatási-fejlesztési jellegű - megrendelései. Az új felsőoktatási törvény mindenesetre szélesebb körű gazdálkodási szabadságot biztosított a felsőoktatási intézmények számára. A legjelentősebb bevételi forrást 2007 után a várható EU-támogatás jelenti majd; ennek összege minden bizonnyal nagyságrendileg meg fogja haladni a többi bevételi forrásét, és különösen nagy segítséget fog nyújtani a regionális egyetemi tudásközpontok létesítéséhez, valamint a felsőoktatási intézmények infrastruktúrájának, ezen belül informatikai ellátottságának fejlesztéséhez.

LADÁNYI ANDOR

Megőrizve megtartani

Az egészségügy nem az egészség visszaszerzésénél, hanem az egészség megőrzésénél kezdődik. Ha egy állam eljut odáig, hogy rávegye polgárait a tudatos egészségmegőrzésre, akkor az egészség reparálására nagyságrenddel kevesebbet kell költenie. Ezzel kapcsolatban azonban sem az önök javaslataiban, sem az eddigi négy kormánynál hasonlóval nem találkoztunk. Amikor a polgár egész nap hajtja a melóját, nem sok ideje, energiája marad az egészségmegőrzéshez szükséges információk megszerzésére, elemzésére, a megfelelő döntések meghozatalára.

Ennek ellenére a polgárok rendszeres és élvezetes tömeges mozgatására még nem alakultak ki államilag támogatott hatékony módszerek. Kijelenthetjük, hogy az átlagpolgár kiszolgáltatottja a környezetének, az élelmiszer- és gyógyszeriparnak. Szándéka, igénye ugyan volna családja és személye jobb egészségvédelmére, de általában lustasága, fáradtsága, tudáshiánya, tévhitei miatt ezt csak igen korlátozottan oldhatja meg, és ekkor még nem szóltunk azokról, akiknél az egészségvédelem fel sem merül, akik a szolidaritási szisztémát kihasználva forrásokat vonnak el az átlag- és az egészségüket védő polgároktól. Én e problémát a következőképpen oldanám meg.

Kinevelnék és szolgálatba állítanék egy új szakmát, az "egészségre szervezőkét", és sportmenedzseri, élelmezéstudományi, szervezési, pszichológiai ismeretekkel vértezném fel őket. A cégektől, a polgároktól beszedett egészségügyi hozzájárulás egy meghatározott, elkülönített részét megpántlikázva, kártyapénzként az egészségre szervezőkön (továbbiakban "ESZ") keresztül visszajuttatnám hozzájuk egészségmegőrzés céljából. Az ESZ-ek a körzeti orvosokhoz hasonlóan vállalkozók volnának, akik a minél több kártya megszerzésében volnának abszolút érdekeltek. Az ESZ-ek szorosan együttműködnének a körzeti orvosokkal is klienseik egészségének fenntartásában. Feladatuk volna az egyén felvilágosítása, nevelése az egészséges életvezetésre, az egyénre szabott mozgás megszervezése és biztosítása, tanácsadás a helyes táplálkozás kialakítására, civil szerveződéseken keresztül részt vennének az élelmiszeripar és a gyógyszeripar kilengéseinek leleplezésében, sakkban tartásuk ellensúlyt képezne velük szemben. Aktívan közreműködnének a különböző szűrések megszervezésében, lebonyolításában.

Az "ESZ"-ek hatékony működését szabályozná a szabad piaci verseny és a szolgáltatásokat igénybe vevők öntudata, akik a pénzükért hatékony kiszolgálást várnának el. Természetesen az állam alkalmi, de rendszeres teljesítmény-ellenőrzését sem hagyhatnánk ki, hisz sumákolásra kondicionálódott magyar állampolgárokról van szó.

FRIED GYÖRGY

Adórendszer: szélesebb alapokat!

Az adó- és járulékreform nagyon fontos, de vélhetően nem a legfontosabb eleme az államháztartás konszolidációjának. A fejlesztés súlyának növelése a kiadások között, a közigazgatás, az egészségügy vagy az oktatás rendszerének átalakítása mind fontosabbak lehetnek - de ezek gördülékeny működéséhez hosszú távon is elengedhetetlen az államháztartási bevételek legnagyobb hányadát (a 2006-os költségvetési előirányzatok szerint 67 százalékát) kitevő közterhek rendszerének átfogó változtatása.

A HVG e körben tett javaslatainak többsége megalapozott és lényeges kérdéseket tárgyal. Az adó- és járulékalapok szélesítése feltétlenül támogatandó. Pótlólagos bevétel hosszabb távon ilyen intézkedésekkel sokkal biztosabban - és politikailag is "eladhatóbban" - érhető el, mint az adókulcsok növelésével. A kedvezmények szűkítése, igazságosabbá, átláthatóbbá teszi az adó- és járulékrendszert. Ha pedig ennek következtében többen szorulnak állami segítségre, akkor azt nem adókedvezmények láthatatlan szövevényein keresztül, hanem célzottan (és szigorúan az érintetteknek) nyújtott támogatásokkal lehet elérni. Papíron növekszik ugyan mind a jövedelemcentralizáció, mind az újraelosztás, gyakorlatilag azonban csak az történik, hogy az átlagember számára érthetőbbé válik az államháztartás. Ráadásul az adó- és járulékalapok szélesedése a későbbi adó- és járulékcsökkentések egyik feltétele.

Rövid távon a legegyszerűbb többletbevétel-generálás a fogyasztást terhelő adók növelésével (például áfa- vagy jövedékiadó-kulcsok növelésével) érhető el. A kedvezményes áfakulcs 20 százalékra növelése régóta tervezett változtatás, aminek végrehajtása akár már 2006-ban is elképzelhető. Ez ráadásul csökkenti a fogyasztási szerkezet torzítását. Arról a veszélyről persze nem szabad megfeledkezni, hogy a jelenlegi "szuperkedvezményes" (5 százalékos) áfakulcs alá sorolásért ismét (sőt tartósan a jövőben is) jelentős lobbizásra lehet számítani.

Pusztán a törvény ismételt bonyolítását elkerülendő az 5 százalékos adókulcs megszüntetése viszont jelentős anyagi és nem anyagi kockázatokkal járna. Az egészségügyi támogatási rendszer további kiterjesztését követelné, tovább terhelve a súlyos problémákkal küzdő társadalombiztosítást. A könyvek, újságok, folyóiratok adóterhének növelése pedig az olvasás esetleges - nem kívánt - visszaesését válthatja ki.

Az áfával ellentétben nem biztos, hogy a többi közvetett adó kulcsának növelése a bevételek jelentős növekedését eredményezi. Nem nagyon érdemes Magyarországon túlszárnyalni például a szlovák alkohol-, benzin- és dohányárakat, mivel ez jelentős bevásárlási turizmust válthatna ki. Szerencsére azonban Szlovákiát is terheli a dohánytermékekre vonatkozó adóteher-növelési kötelezettség, tehát bizonyos adóbevétel-növekedés Magyarországon is lehetséges.

A tőkejövedelmet terhelő adófajták közt a kamatadó ellen szól, hogy az az erősen túlfűtött - és a gazdaság egészséges növekedése szempontjából ilyen mértékben már előnytelen - fogyasztásbővülés megfékezését akadályozná. A megtakarítási célú adókedvezmények viszont valamilyen formában fenntartandók.

Az iparűzési adó megszüntetése, ha az uniós szabályozással valóban ellentétesnek találják, szükségessé válhat. A helyette javasolt vagyoni típusú adók bevezetése nem jelentene újdonságot, mivel ilyen adókat az önkormányzatok már jelenleg is kivethetnének, ennek ellenére - nyilván nem alaptalanul - nem teszik. A személyi jövedelemadó teljes, de legalábbis a jelenleginél lényegesen magasabb mértékű helyben tartása csak hosszabb távon jelenthet megoldást. Ez az államháztartásban ugyan nem, a központi költségvetésben viszont jelentős bevételkiesést és egyenlegromlást jelentene.

Az önkormányzatok finanszírozási rendszerében nem kerülhető ki a megyék kérdése. Fennmaradásuk - amit a HVG javasol - pillanatnyilag, az adókivetési jog hiányából fakadóan szűk saját források és hiányzó hitelképesség miatt, nem képzelhető el hosszabb távon. Ha ez nem változik, hiába a régióhoz kötődés hiánya, a regionálisan centralizált források miatt mégis ezen a szinten kell rendszert alkotni, nem pedig a megyékén.

HALÁSZ GYÖRGY IMRE