Németország polgárainak szerencséjük van elnökeikkel. Bár a német politikai berendezkedés alapvetően protokolláris szerepet szán az államfőnek, a szövetségi köztársaság idestova hat évtizedes történelmének mindig voltak olyan pillanatai, amikor az elnök valami olyasmit tudott mondani polgártársainak, amivel az aktuális politikán túlmutatóan befolyásolhatta a német társadalom fejlődését. Mint például Theodor Heuss, az NSZK első, egyébiránt liberális párti elnöke, aki a háború utáni kritikus időkre azt az iránytűt javasolta követni, hogy aki mindig igazat mond, az még azt is megengedheti magának, hogy rossz legyen a memóriája. Vagy Gustav Heinemann, az első szociáldemokrata államfő (az 1969 és 1974 közötti öt évben), aki - mikor az NSZK a Brandt-féle keleti politika jegyében végleg elismerte a keleti határokat, amit akkor még sokan hazaárulásnak fogtak föl - a hazaszeretetet firtató kérdésre azt felelte, ő a feleségét szereti.

A mindmáig legnagyobb hatású államfői megnyilvánulás Richard von Weizsäcker kereszténydemokrata szövetségi elnök nevéhez fűződik. Ő volt az, aki 1985 májusában, a háború befejezésének negyvenedik évfordulóján kimondta, hogy az 1945-ös kapituláció Németország számára katonai vereség, de egyben a fasizmus alóli felszabadulás is volt. A nemességét nem csupán előnevében viselő politikus, aki egyébként ezt követően még egy további ciklusban, egészen 1994-ig betöltötte az államfői tisztséget, még ma, 87 évesen is vitathatatlan erkölcsi tekintélynek számít.

A szociáldemokrata Johannes Rau, aki 1999 és 2004 között volt a német állam első polgára, nem csupán arról emlékezetes, hogy beszédeit szerette bibliai idézetekkel díszíteni, hanem arról is, hogy a megfelelő pillanatban vissza tudta húzni a földre azokat, akikkel éppen elszállni kívánt az önbecsülés. Amikor az új évezred elején néhány konzervatív politikus elkezdte mondogatni, hogy ők milyen büszkék arra, hogy németek, Bruder Johannes, azaz János testvér, ahogy Raut bibliai vonzódása okán emlegették, azt mondta, az persze nagy szerencse, ha valaki egy olyan erős és gazdag ország polgárának születik, mint Németország, de büszke inkább arra legyen, amit ő maga alkotott.

Az elnökök neve mellett említett pártkötődés egyébiránt csak a megválasztásuk előtti politikai hovatartozásukra utal: hivatalba lépése után az államfő szigorúan pártsemleges, és azt sem lehet mondani, hogy különösebb hálát mutatna az őt jelölő és megválasztó párt iránt. A legjobb példa erre a ma funkcióban lévő Horst Köhler, aki 2004-ben a jobboldal voksaival került az állam élére, ám azóta többször is borsot tört a CDU vezette koalíciós kormány orra alá. Két esetben is előfordult, hogy nem írt alá törvényeket, legutóbb pedig a kereszténydemokrata belügyminiszter nyílt bírálatával hívta föl magára a figyelmet. Olyannyira pártsemlegesen, hogy az annak idején őt ellenző szociáldemokraták most azt latolgatják, ha Köhler pályázik második ciklusra is, talán támogatni fogják.

WEYER BÉLA / BERLIN