Gyurcsány Sólyommal közösen emlékezik. Nem csendestársak © Stiller Ákos

A konzervatívoknak liberális vagyok, a liberálisoknak konzervatív. Én vagyok a belga Magyarországon. Így rajzolta meg politikai önarcképét 2005. augusztusi hivatalba lépése idején Sólyom László köztársasági elnök. A hazai flamandok és vallonok, vagyis az itthoni baloldal és jobboldal között magát azóta is már többször a senki földjére manőverező elnök pozíciója mindmáig valóban elég rendhagyó. Göncz Árpád és Mádl Ferenc működését is figyelembe véve Sólyom voltaképpen az első olyan államfő, akiről két teljes évi hivatali működés után még mindig nem tudta igazán eldönteni a közvélemény, hogy akkor őt most tulajdonképpen kedveli-e, vagy sem. Az elnökkel kapcsolatos bizalom (a Medián, illetve a Szonda Ipsos mérései szerint) hónapok óta folyamatosan a pozitív és a negatív tartomány határán látszik billegni.

A jelenlegi államfő működéséhez az 1990-1998 közötti alkotmánybírósági elnöki tevékenysége adja meg talán leginkább a kulcsot. Egyre inkább úgy tűnik, hogy Sólyom voltaképpen jelenlegi pozíciójában is az 1989-es alkotmányos forradalom egyik letéteményesének s a rendszerváltás afféle "hivatalos" lelkiismeretének tekinti magát. Az exminiszterelnök Horn Gyula kitüntetése körüli vita elég plasztikusan jelezte mindezt a közelmúltban.

Emberi jogokra építkező nemzetpolitika, a fogyasztáscentrikusságot elutasító ökológiai érdekérvényesítés s a népszerűtlenség ódiumát is vállaló adatvédelmi törekvések - e "szentháromsággal" lehet a leginkább jellemezni Sólyom jelenlegi stratégiai céljait. "Ne csak a tömlöcbe ne cipeljen be minket a rendőr, de a virtuális térben se tartsanak megfigyelés alatt!" - nyilatkozta például egy alkalommal az elnök, aki az elmúlt két évben nem mindig ragaszkodott a diplomáciai életben használatos üres szóvirágokhoz.

Az osztrák hatóságok magatartását a Rába szennyezése ügyében például nemrég "cinikus", "arcátlan", "tűrhetetlen" és hasonló kifejezésekkel illette. Ugyancsak élesen tiltakozott a Szentgotthárd tőszomszédságában, a határ túloldalán felépíteni tervezett hulladékmegsemmisítő, a heiligenkreuzi szemétégető ellen is: "Nagyon furcsálljuk azt az attitűdöt, hogy (...) ide teszik Ausztria legkeletibb csücskébe, ahonnan (...) ide jön át minden lehető szenynyezés." A nyugat-magyarországi környezetszennyezési botrányok egy idő után már nemcsak Ausztria és Magyarország viszonyának a megromlásával fenyegettek, hanem azzal is, hogy hiteltelenítik Sólyom egyik nemzetközi visszhangot kiváltó kezdeményezését. A Zöld Elnökök Hálózatának a finn és a litván elnök mellett ugyanis éppen a magyar és az osztrák államfő a másik két tagja.

Elfogult, konfliktuskereső, gyáva - Sólyom elnök hibáiról itthoni bírálói ma már hovatovább egész bűnlajstrommal rendelkeznek. Az újra és újra felmelegített vádak egyike az, hogy a magyar államot megtestesíteni hivatott politikus az utcai zavargások miatt tavaly ősszel nem mert részt venni az 1956-os forradalom központi emlékművének avatásán. Arról ma már kevés szó esik, hogy az eseményen annak idején további három közjogi méltóság (a házelnök, az AB-elnök és a főbíró) sem jelent meg, mivel a kormányőrség előzetesen velük is közölte: nem tudja garantálni biztonságukat.

Az ez év március 15-ei budapesti zászlófelvonáson Sólyom megjelenését viszont már nem külső okok hiúsították meg. Az elnök maga döntött úgy, hogy a Kossuth tér helyett Kolozsvár főterén ünnepel, ott mondva el az egész magyarsághoz intézett beszédét. Az eset kapcsán a kormányfő környezete nem alaptalanul sérelmezte Sólyom távolmaradását, az évtizedes protokollszabályok félretételét. A szokásjogon kétségkívül átlépő államfő a maga részéről azonban ugyancsak akceptálható döntést hozott, amikor nem kívánt óhatatlanul szenvedő alanya lenni a miniszterelnök elleni utcai tiltakozásnak, akivel ő maga is éles vitában áll.

Mádl és Sólyom. Más arcél © Fazekas István

Az elnöknek sűrűn felróják azt is, hogy - elődeivel ellentétben - nem hajlandó a különféle állami pozíciókba javasolt jelöltjeiről előzetesen konzultálni a parlamenti frakciókkal. A pártok többsége e tekintetben tulajdonképpen egy olyan szokásjog visszaállítását sürgeti, amely alapján például a feltétlen pártsemlegességet megkövetelő legfőbb ügyészi tisztséget 2000 és 2006 között egy volt fideszes képviselőjelölt, Polt Péter láthatta el. Az egyeztetés hívei persze arra is hivatkoznak, hogy az előzetes konzultációk révén megúszhatók volnának a mindenki számára kínos parlamenti fiaskók. Ez az állítás azonban megint csak nem okvetlenül igaz: az első ombudsmanjelöltet és helyettesét, Trócsányi Lászlót és Tóth Juditot 1993. október 19-én történetesen egy elnöki konzultációsorozat után szavazta le a képviselőház. Hasonló helyzetbe került az újraválasztására tett első kísérlet alkalmával, 1996 nyarán Solt Pál főbíró is, aki ezt követően lemondani kényszerült már előkészített ünnepi fogadását. A Sólyom László által bevezetett jelölési metódusnak ugyanakkor valamelyest van már pozitív hozadéka is. Az újfajta elnöki dezignálásnak köszönhetően választott meg a Ház például minden eddiginél magasabb közjogi tisztségbe egy roma politikust a közelmúltban. Kállai Ernő kisebbségi parlamenti biztos pár hete maga is úgy nyilatkozott, hogy a régi procedúra alapján biztosan nem nyerte volna el megbízatását.

Ami Sólyom szívének jobbra húzását illeti, ezt bizonyos értelemben aligha érdemes cáfolni. A Duna-körből és az MDF-ből indult (az egykori állampártba soha be nem lépett) elnök társadalomfilozófiai profilja alkotmánybírósági döntéseiből elég pontosan megrajzolható. A nemzeti elkötelezettségű konzervatív liberális államfő világképe, értékpreferenciái alapján nyilvánvalóan közelebb áll a jobboldalhoz, mint az alapvetően szociálliberális színezetű kormányhoz. Ha a mindenkori elnök ideológiai és politikai értelemben teljesen neutrális figura tudna lenni (miként azt a koalíció számos tagja jelenleg elvárja), akkor voltaképpen semmi jelentősége nem volna annak, hogy Sólyom Lászlónak vagy éppen Szili Katalinnak hívják a legmagasabb közjogi funkció birtokosát. A két éve kialakult politikai társbérletet az ellenzék azonban épp azért könyvelte el fényes győzelemként, a szocialisták viszont kínos kudarcként, mert eldőlt, hogy a konzeratív értékeknek a legmagasabb szinten továbbra is lesz bizonyos képviseletük.

Mindez nem jelenti azt, hogy az elnök a jobboldal előretolt éke lett volna a hatalom sáncain belül. Többször kiderült, hogy Sólyom, akitől a populista törekvések például meglehetősen távol állnak, kifejezetten távolságot tart az ellenzékkel szemben is. Amikor Orbán Viktor pártja abban reménykedett, hogy az államfő nem írja alá a 2006. júliusi stabilizációs csomagot, Sólyom például a kihirdetés mellett döntött, jóváhagyva a megszorító intézkedéseket. Az elnök hideg fejjel utasította el tavaly ősszel a jobboldali radikálisoknak a parlament feloszlatására vonatkozó követeléseit is, sőt nem habozott köztörvényes bűncselekménynek minősíteni a Szabadság téri gyújtogatásokat sem. Az elnök egyes személyi javaslatai - például a liberális Majtényi László jelölése parlamenti biztosnak - ugyancsak arról árulkodik, hogy Sólyom távolról sem keresi minden egyes döntésével mondjuk az ellenzéki vezér kegyeit.

A harmadik köztársaság harmadik elnöke az elmúlt két évben kétségkívül hozott erősen vitatható döntéseket is. Szálasi Ferenc egykori kormánybiztosa, Kisbarnaki Farkas Ferenc rendfokozatának posztumusz visszaállításakor vagy a fehérgalléros bűncselekmények miatt elítélt szentesi orvosok bírói ítéletének utólagos enyhítésekor az államfő messze nem tárta fel olyan akkurátusan döntésének indokait, mint mondjuk Horn Gyula már említett kitüntetése ügyében. Az elnöki intézkedés hátterének megvilágítása annak ellenére indokolt lett volna, hogy mindkét esetben a kormány illetékes miniszterei (Szekeres Imre, illetve Petrétei József) kezdeményezték a később Sólyomon is számon kért döntést. Az sem biztos, hogy a dél-dunántúli NATO-radar ügyében az államfő szerencsés álláspontra helyezkedett, amikor a tubesi helyszínt vállalható kompromisszumnak nevezte.

A rendszerváltást követő másfél évtizedben Magyarországon voltaképpen kétféle elnöki magatartásminta alakult ki. Göncz Árpád működése kezdetén (1990-1993 között) még a szabadságjogok védelmezőjeként s a kormányzati hatalom egyfajta ellensúlyaként lépett fel, megteremtve ezzel egy aktivista szerepfelfogás hagyományait. Az ezt követő hét évben viszont ugyancsak ő alakította ki a reprezentatív elnöki modell kereteit, amit később lényegében Mádl Ferenc is mértékadónak tekintett. Sólyom jelenlegi markáns elnöki működése voltaképpen arra vezethető vissza, hogy ő ismét teljes körűen élni kíván az alkotmányban számára biztosított normatív és a tisztsége természetéből következő morális jogosítványokkal. A miniszterelnökkel való ütközései miatt az elmúlt két évben nemritkán azok támadták a jelenlegi államfőt, akik másfél évtizeddel ezelőtt szinte pontosan ugyanezért még nagyon becsülték Göncz Árpádot.

BABUS ENDRE