Az attól függ - válaszolta lakonikusan egy biztosítási szakember, amikor nemrég egy konferencián nekiszegezték a kérdést: vonzó-e számukra a több-biztosítós modell? Ahhoz ugyanis, hogy igent vagy nemet mondhasson, maga is kérdések tömegére várta a választ. Például ki határozná meg a biztosítóknak járó fejkvótát, s milyen gyakran változna az? Újratárgyalnák-e évente a nyújtandó szolgáltatást, vagy azt törvény rögzítené? Hogy lehet több-biztosítós rendszerben ellátást limitálni? Hogyan fogadnak be új eljárásokat? Mi lesz a magánszolgáltatók feladata, valamint az egészségügyi intézmények eddig felhalmozott adósságállományának a sorsa?

"A kérdésekre bármely egészségbiztosítási modell sikeres működtetéséhez válaszolni kell, elsősorban viszont azt kell tisztázni, lesz-e több pénz a rendszerben - mondta a HVG-nek Paál Zoltán, a Generali-Providencia Biztosító igazgatósági tagja arra a kérdésre, mit hiányol a leginkább a szakmai vitákból. - Mindegy, hány biztosítón keresztül osztom szét azt, ami van, ha kevés." Ha nem lesz több pénz, akkor szerinte hosszú távon elkerülhetetlen a további szolgáltatáscsökkentés, amivel minden politikai erőnek szembe kell néznie.

A biztosítók kalkulációja szerint 5-8 százalékos megtakarítást lehet elérni a térségi ellátórendszerek működtetésével, a betegutak jobb szervezésével, de mivel hosszú távon az alapszolgáltatási csomag költsége az inflációnál nagyobb ütemben nő, a bevételek viszont alig, ha rajtuk múlna, évente felülvizsgálnák, mit tartalmazzon az alapcsomag, és mennyi legyen a fejkvóta.

Az üzleti biztosítók bevonása mellett fő érvként többnyire az hangzik el, hogy profitérdektől vezérelve nem hagyják a pazarlást, és nem hunynak szemet a csalások felett, megtörhetik a hálapénzrendszert, versenyeztetik a szolgáltatókat. Ez utóbbival kapcsolatban azonban Paál Zoltán megjegyezte, hogy ez önmagában nem feltétlenül jár kiadáscsökkenéssel, európai tapasztalatok szerint ott, ahol több-biztosítós rendszer működik, a biztosítók és a szolgáltatók egy oldalon ülve kérték az államtól a nagyobb fejkvótát a szolgáltatás minőségének fenntartására.

A csalások kiszűrésének óhaja visszaköszön abban is, hogy milyen ellátást adnának át a szocialisták kötelező kiegészítő biztosítási formában az üzleti biztosítóknak. Utóbbiak szívesen átvennék például a táppénzkassza kezelését, amely - a 2007-re tervezett 96,8 milliárd forintos kerettel - önmagában tekintélyes piaci szelet ahhoz viszonyítva, hogy az üzleti alapra helyezhető kiegészítő biztosításoktól összességében 100-150 milliárd forint nagyságú piac megnyitását várták a társaságok.

Csakhogy aggály is van bőven. Tartanak a túl nagy adminisztrációs tehertől a biztosítók, attól pedig egyelőre elzárkóznak, hogy öt-nyolc napos keresőképtelenséget is ellenőrizzenek, hiszen a meglévő üzleti biztosítási formákban is csak 28 napon túli keresőképtelenség esetén fizetnek. Persze csak akkor, ha komoly leletek támasztják alá a táppénzigényt. "Erről a későbbiekben sem mondunk le, a szédülés önmagában nem lesz elég ok a fizetésre" - ezt a felettébb bátor megállapítást is csak saját és cége neve mellőzésével kockáztatta meg a HVG kérdésére az egyik biztosító vezetője.

PAPP EMÍLIA