Hans Hoogervorst (51 éves) a holland kormány februárban leköszönt egészségügyi minisztere egy hónapig Magyarországon próbálja elmagyarázni, kinek és mire jó a több-biztosítós modell.

HVG: A magyar egészségügyi rendszerről szerzett első benyomásai után is úgy gondolja, hogy van realitása a holland modellt követni?

H. H.: A holland rendszert nem lehet egyszerűen lemásolni, azt a magyar igényekhez kell igazítani. Magyarország a jelenlegi egybiztosítós rendszerével egészen más helyzetből indul, mint Hollandia, ahol eddig is állami, közalkalmazotti és magánbiztosítókból álló vegyes szisztéma működött. Az egymással versengő biztosítóknak sokkal inkább érdekük a szolgáltatás és a minőség javítása, mint az állami monopóliumnak. Ha az embereknek lehetőségük van egyik biztosítóról a másikra váltani, nem fogadják el többé a silány szolgáltatást vagy a rossz minőséget. Ugyanakkor az ellátáshoz való egyenlő hozzáférést az államnak kell garantálnia. A biztosítóknak nem szabad megengedni, hogy elutasítsák a költséges betegeket, törvényben kell rögzíteni az ellátásra való jogosultságokat. Hollandiában nekünk ezt sikerült megoldani.

HVG: Mennyibe került Hollandiában a több-biztosítós rendszer bevezetése, kellett-e hozzá költségvetési támogatás?

H. H.: Nem, a reformokat a költségvetés szempontjából lényegében semleges módon vezettük be.

HVG: Miképpen tudják befolyásolni a magánbiztosítók a kórházi költséghatékonyságot, korlátozhatják-e az orvosokat a drága terápiák alkalmazásában?

H. H.: A beteg ellátáshoz való jogát törvény szabályozza, vagyis a biztosító ezen nem takarékoskodhat. A biztosítónak ugyanakkor alapvető érdeke, hogy alaposan ellenőrizze, nem fizettet-e vele túl sokat a kórház. A biztosító azt is ellenőrizheti, hogy a kórház költséghatékonyan és a minőségre összpontosítva végzi-e a kezelést. Ha a beteg úgy érzi, hogy nem kapott megfelelő ellátást, panasszal fordulhat a holland egészségügyi ellátási felügyelethez, ami befolyásos és független testület. Ha ez a felügyelet a biztosító ellen foglal állást, a biztosító komoly büntetést kap, és a hírneve is csorbul.

HVG: Mivel tudná a kétkedőket meggyőzni, hogy támogassák a holland modellt?

H. H.: Ez a szisztéma ötvözi az erős szociális garanciákat, azaz az egyenlő hozzáférést, a jövedelmi szolidaritást és az egészséges versengést. A verseny pedig jobb, mint a monopolhelyzet, kiváltképp, ha a színvonalasabb szolgáltatás és az alacsonyabb költség a cél.

HVG: Van-e beleszólásuk a biztosítóknak abba, hogy a háziorvosok melyik kórházba küldik a betegeiket?

H. H.: A biztosítók többsége továbbra is szerződést köt csaknem minden egészségügyi szolgáltatóval. Vagyis gyakorlatilag szabad a választás. Amennyiben a beteg elégedetlen a biztosító kínálatával, egyszerűen másikhoz fordul.

HVG: Kik ellenezték a legerősebben a reformot, s az első év tapasztalatai meggyőzték-e a kétkedőket?

H. H.: Az emberek általában tartanak a nagy változásoktól. Ez hatványozottan igaz az egészségügyi ellátás esetében, amelyet hajlamosak kizárólagosan az állam kötelezettségének tekinteni. Az egészségügyi szolgáltatók különösen kritikusak voltak, mert többnyire nem kedvelik a konkurenciát. A reform kezdete óta eltelt közel másfél évben azonban a nyugtalanság javarészt megszűnt. Az emberek kezdik belátni, hogy az új rendszerben megmaradt a szolidaritás, ugyanakkor nagyobb a választási lehetőség, és hogy a valamivel nagyobb felelősség vállalása nem is olyan rossz. Az egészségügyi szakemberek pedig kezdenek rájönni, hogy a versengés nemcsak izgalmas, hanem a betegeknek is előnyük származik belőle.