Bár 1848 óta a most megválasztandó lesz a 23. elnöke Franciaországnak, a jelöltek körüli ilyen mértékű felhajtás csak az utóbbi évtizedek fejleménye. Azóta zajlik a kampány a tévéviták és a közvélemény-kutatások bűvöletében, amióta 1965-től a franciák - egy Charles de Gaulle által három évvel korábban kezdeményezett alkotmánymódosítás nyomán - közvetlenül választhatják legfőbb közjogi méltóságukat. A televízió elterjedése így nagyjából egybeesett a hatalomba igyekvők személyiségének felértékelődésével. Annál is inkább, mivel az ellenzéket rövid pórázon tartó De Gaulle lehetővé tette vetélytársainak, hogy - az esélyegyenlőséget garantáló szigorú feltételek mellett - használják a tömegkommunikációs eszközöket választási hadjáratukban. Nem véletlen, hogy az akkori szélsőjobboldali jelölt, Jean-Louis Tixier-Vignancour - akinek Jean-Marie Le Pen volt a kampányfőnöke, egykor pedig a vichyi rendszer tájékoztatásügyi minisztériumában tisztviselősködött - így sóhajtott fel a képernyőre kerülve: "Nem volt könnyű eljutni önökhöz!"

Az akkori kampány különlegessége azonban nem ez volt, hanem hogy De Gaulle - bár a közvetlen elnökválasztás érdekében 1962-ben maga is széles körben kampányolt a médiában - olyannyira biztos volt győzelmében, hogy feleslegesnek tartotta az akkor 6,3 millió háztartásban fogható televízió műsorára kerülést. Tanácsadói - látva térvesztését a közvélemény-kutatásokban - rávették ugyan, hogy két nappal a szavazás előtt beugorjon a stúdióba, ám ez már nem segített: óriási meglepetésre a tábornok második fordulóra kényszerült. A történészek és médiakutatók azóta is fordulópontnak tartják ezt a választást az ötödik köztársaság történetében, hiszen - annak ellenére, hogy végül De Gaulle győzelmét hozta - megalapozta a televízióba és a felmérésekbe vetett hitet. Annál is inkább, mivel az Ifop közvélemény-kutató cég - a belügyminisztérium előrejelzéseit cáfolva - elsőként figyelmeztetett, gond lehet az elnök első körös győzelmével.

A következő kampányokban aztán már ennek tudatában melegítettek a jelöltek: egyre több aprólékosan kidolgozott tévés fellépést láthattak a nézők. Az 1974-es versenyfutás a képernyőn (és a szavazóurnáknál) a John F. Kennedy néhai amerikai elnököt is mintául választó Valéry Giscard d'Estaing fölényét hozta, aki az ugyancsak ekkor sorra kerülő (30 millió néző által követett) első elnökjelölti vitában többször is zavarba hozta az 58 éves Francois Mitterrand-t, például olyan kiszólásaival, mint hogy "Ön a múlt embere".

A szerepek aztán felcserélődtek 1981-ben, Mitterrand rengeteget készült a vitára, és szellemes szójátékkal riposztozott Giscard d'Estaing-nek, így ő lehetett a jövő embere. Olyannyira, hogy 1988-ban az ő politikai reklámszpotját sugározták első ízben a tévék, az akkor miniszterelnök Jacques Chirackal szemben pedig az ominózus párbajban fölényeskedés nélkül sikerült a maga javára fordítania a hivatali fölérendeltségéből fakadó előnyöket.

Az utóbbi bő évtizedben azonban szakértők már a televízió befolyásának hanyatlásáról értekeznek, annál is inkább, mivel 1995-ben Chirac és Lionel Jospin vitáját már "csak" 17 millióan követték, 2002-ben pedig el is maradt a párbaj, mivel Chirac nem kívánt találkozni a váratlanul befutott Jean-Marie Le Pennel. Idén ez a tendencia folytatódni látszik: a választók kevesebb mint egyharmada nyilatkozott úgy, hogy megváltoztatná döntését, ha a tévés párviadal során a neki szimpatikus jelölt gyengén szerepelne.

ILLÉNYI BALÁZS