Miközben hű szövetségese, a szintén az iraki háború politikai vesztesévé vált Tony Blair brit kormányfő - az európai állásponttal összhangban - azt sürgette, hogy a halálos ítéletet ne hajtsák végre Szaddám Huszeinen, George W. Bush amerikai elnök a "fiatal iraki demokrácia" életében mérföldkőnek nevezte a volt diktátorra kimondott verdiktet. A Fehér Házban tagadják ugyan, hogy a bagdadi bíróság döntését a keddi időközi kongresszusi választások kampányfinisére időzítették volna, ám a kutyaszorítóba került republikánusoknak a lehető legjobbkor jött a hír, amelynek propagandaértékét Bush és pártja igyekezett is kihasználni az iraki háborút választási megfontolásuk középpontjába állító bizonytalankodó választók meggyőzésére.

A demokraták ugyanakkor azt igyekeztek bizonygatni, hogy a republikánusok vádaskodása ellenére a képviselőházi, illetve a szenátusi többség megszerzése esetén nem áll szándékukban arra kényszeríteni a Fehér Házat, hogy mihamarabb vonuljon ki Irakból. Ehelyett azt szeretnék, ha a Bush-adminisztráció a szlogenek hangoztatása helyett végre tervet dolgozna ki arra, miként próbálna úrrá lenni azon a káoszon, amit a katonai akció során elkövetett hibák okoztak. Az elemzők többségével - sőt immár mind több republikánus politikussal - együtt úgy vélik, a háborúba úgy vágtak bele, hogy felkészületlenek voltak annak következményeire, és nem készítettek forgatókönyveket arra, mit is kezdenek Irakkal, illetve hogyan vetnek véget az ottani közvetlen szerepvállalásnak.

A megoldást sokan a márciusban a kongresszus által létrehozott kétpárti iraki munkacsoporttól várják, amely decemberben vagy januárban teszi le javaslatait az asztalra, miután másfél száz katonai és kormányzati szakember, történészek, amerikai és külföldi szakértők állásfoglalását kérte. Szarkasztikus vélemények szerint jobban körbejárta a problémát, mint a Bush-kormány, mielőtt 2003 márciusában megindította volna a háborút. A helyzet pikantériája, hogy a csoport republikánus társelnöke - és vélhetően a munka valódi irányítója - James Baker, aki akkori külügyminiszterként az 1991-es első Öböl-háború idején nemcsak az annak idején tényleg széles nemzetközi koalíció összekovácsolásában játszott szerepet, hanem abban is, hogy a katonai győzelem elkönyvelése után az akkori elnök, az idősebb George Bush úgy határozott, nem dönti meg Szaddám hatalmát. Mint visszaemlékezésében Baker leírta, attól tartottak, ami most bekövetkezett: Irakban káosz lesz úrrá, a világ közvéleménye elfordul Amerikától, amely odahaza sem tudja elfogadtatni az esetleg elhúzódó háborút. Az idősebb Bush régi barátjának számító Baker nem először siet a fiú segítségére, ő irányította azt a jogi és politikai csatát, amelynek végén az USA legfelsőbb bírósága 2000 decemberében döntésével az ifjabb Busht tette a vitatott elnökválasztás győztesévé.

Bush az iraki háborút még mindig a győzelemig akarja vinni, ám annak mibenlétét újra kell fogalmazni. Már az elnök sem beszél "példát adó virágzó demokrácia megteremtéséről" Irakban, és Washingtonban egyre többen vélik úgy, hogy az ország sorsának valódi irányítását belátható időn belül aligha lehet a bagdadi kormányra bízni. A politikusok kénytelenek elismerni, hogy nincs jó megoldás, csak kevésbé rosszak, amelyek között éppúgy szerepel egy etnikai autonómiákkal gyöngített laza föderáció létrehozása, mint az ország felosztása. Az utóbbit bonyolulttá tenné a kurdok, a szunniták és a síiták keveredése több régióban és mindenekelőtt Bagdadban (HVG, 2006. október 28.). Szóba jöhet továbbá egy autokrata vezér, afféle "kegyetlenségektől mentes Szaddám" eltűrése a regionális stabilitás érdekében.

Az amerikai katonák számára vérzivataros október hangulatváltást hozott az Egyesült Államokban, ahol a megkérdezetteknek már csaknem a kétharmada véli úgy, hogy rosszul mennek a dolgok Irakban. Fölerősödött a párhuzam is Vietnammal, október kapcsán különösen az 1968-as Tet-offenzívával, amelynek során az észak-vietnami kommunisták katonai vereséget szenvedtek ugyan a déli szövetségeseikkel együtt harcoló amerikai expedíciós csapatoktól, ám az utóbbiak súlyos veszteségei odahaza felgyorsították a katonai szerepvállalás politikai hátországának erózióját.

A mostani fordulat jeleként már nem csupán befolyásos republikánus politikusok kérdőjelezik meg a Bush-adminisztráció stratégiáját - és sürgetik a kritikákat továbbra is visszautasító védelmi miniszter, Donald Rumsfeld menesztését -, hanem az iraki háborút és rajta keresztül a megelőző csapás doktrínáját, illetve az USA hegemonisztikus szerepét megalapozó neokonzervatívok is. Legnevesebb képviselőjük, a Pentagon tanácsadó testületét 2001-2003-ban vezető Richard Perle például most úgy látja, nem kellett volna támogatnia az inváziót, más eszközökkel is meg lehetett volna akadályozni Szaddám Huszeint abban, hogy tömegpusztító fegyverekhez jusson. Hozzá hasonlóan a Bush-adminisztrációt és személyesen Rumsfeldet hibáztatja a kudarcért a neokonzervatívok másik hangadója, Kenneth Adelman, aki az elnök nemzetbiztonsági csapatát a második világháborút követő időszak egyik legrosszabbjának minősítette, és ma már ő sem indítaná meg azt a háborút, amelyet az előkészítés időszakában még sétagaloppnak tartott.

NAGY GÁBOR