A kilencvenes évek elején Budapesten járt a Kohl-kormány ifjúságügyi minisztere, Angela Merkel. Egyik este a német nagykövet rezidenciáján vacsorát adtak a vendég tiszteletére. A kellően elegáns körülmények között elfogyasztott menü után a szalonban szolgálták fel a fehér kesztyűs pincérek a kávét. Az NDK-s ismeretlenségből villámgyorsan a szövetségi kormány tagjává avanzsált miniszter asszony munkatársnője és két újságíró társaságában kavargatta a kávéját, s egyszer csak odafordult a tekintélyes német lap tekintélyes szerkesztőjéhez. "Mondja, meddig maradhatunk?" - érdeklődött a diplomáciai illemszabályok iránt. "Miniszter asszony, itt ön a ház ura, mindenki addig maradhat, ameddig ön óhajtja" - magyarázta el a szokásjogot a hazája nagypolitikai berkeiben évtizedes tapasztalatokkal rendelkező (nyugat)német kolléga a fiatal kormánytagnak, aki élete első 35 évében még csak nem is gondolhatott arra, hogy keletnémet értelmiségiként egy igazi nyugatnémet nagykövet előkelő rezidenciáján kávézgasson. Szűk másfél évtizeddel később immár jószerével csak formalitás, ami hátravan: miután e hét elején a három részt vevő párt - a kereszténydemokrata CDU, a keresztényszociális CSU és a szociáldemokrata SPD - kongresszusa jóváhagyta a koalíciós szerződést, a jövő hét keddjén Angela Merkelt a parlamentben Németország első női kancellárjává fogják választani.

A háború utáni Németország második nagykoalíciójának története úgy indult, hogy a szeptemberi választások után ez volt az a kormányzati variáció, amit a legkevésbé akartak. Ám amikor a múlt szombaton az egyik oldalról Angela Merkel, valamint Edmund Stoiber CSU-elnök, illetve az SPD képviseletében Franz Müntefering akkor még hivatalban lévő s Matthias Platzeck, időközben megválasztott pártelnök ismertették megállapodásukat, úgy tűnt, mintha mi sem lenne természetesebb a két nagy politikai irányzat vezetőinek egymásra találásánál. Jókedvűen, időnként viccelődve szórakoztatták a csaknem 190 oldalas koalíciós szerződés ismertetésére összegyűlt újságírókat, előszeretettel használva az érdekházasságok köréből vett hasonlatokat. Hogy is lesz majd azzal az alkotmányos előírással, miszerint a kormány politikájának irányvonalát a kancellár dönti el? - érdeklődött egy tudósító, mire Müntefering még SPD-elnök s leendő alkancellár rávágta: való igaz, az alkotmányban van ilyen paragrafus, de az nincs benne, hogy ezzel kötelező is élni. Angela Merkel pedig felidézte a Helmut Kohl kormányában töltött nyolc évét, mondván, az akkori kancellár egyetlenegyszer sem hivatkozott erre a számára mindent eldöntő hatáskört biztosító alaptörvényi cikkelyre. Nem is volt rá szüksége, elég volt, ha megjelent a teremben - tromfolt Matthias Platzeck, s ezzel végleg biztosítva volt a szombat délelőtti jó hangulat.

Hogy ez négy évig is megmarad-e, az már más kérdés. A nagykoalíció jövőre ugyanis minden idők legnagyobb, 41 milliárd eurós német költségvetési deficitjét mondhatja majd a magáénak, rögtön az első évében megsérti az alkotmányt (ez ugyanis előírja, hogy az állam nem vehet fel több hitelt annál, mint amennyit beruházásra fordít, ami viszont csak 20 milliárd lesz), s máris kivívta magának egyik oldalról a munkaadók, a másikról a szakszervezetek kritikáját.

A bírálatok elsősorban az általános forgalmi adó (áfa) emelését veszik célba. A koalíciós szerződés szerint ugyanis 2007. január 1-jétől a jelenlegi 16-ról 19 százalékra növekszik az áfakulcs. Ez az ellenzék egy része, nevezetesen a Baloldali Párt, továbbá a szakszervezetek szerint a kisemberek, a nyugdíjasok nyakába teszi a gazdasági gondokat, míg az ellenzék másik része, a konzervatív-liberális FDP és a munkaadók szerint ez merénylet az amúgy is gyenge belföldi konjunktúra ellen.

Az áfaemelés időzítésétől egyébként sajátos pszichológiai hatást várnak a T. szerződő felek. Az eredetileg csak a CDU programjában szereplő lépés egyéves elhalasztása egyrészt az SPD javára tett engedmény volt, másrészt azt remélik, az előre bejelentett drágulással számolva az emberek 2006-ra előrehozzák esetleg későbbre tervezett nagybeszerzéseiket (autóvásárlás, lakáscsere, felújítás), s ezzel komoly lökést adnak a belpiaci keresletnek.

Igaz, az áfaemelés ideológiai megalapozásához a nagykoalíció pártjai azt is hozzáteszik, a többletbevételnek csak egy része megy majd a költségvetés helyzetének javítására, de ebből akarják finanszírozni a kötelező munkanélküli-biztosítás (jelenleg a bruttó bér 6,5 százaléka) 2 százalékpontos csökkentését is. Ily módon egy lépést tehetnek ugyan a német gazdaság versenyhátrányáért felelősnek tartott magas bérköltségek csökkentése felé, de hogy éppen itt van-e szükség erre a lépésre, azt már vezető közgazdászok vonják kétségbe. Peter Bofinger, az "öt bölcs" egyike (lásd Bölcsek köve című írásunkat) például azt fejtegette a minap: a német gazdaság exportra termelő ágazatai amúgy is elég erősek (erre az évre a 0,8 százalékos GDP-bővülés mellett a kivitel 5,5 százalékos növekedése várható), az áfaemelés őket nem érinti, mivel viszont a járulékos bérköltségek csökkentéséből profitálnak, csak tovább növekszik a belföldre termelő ágazatok hátránya.

Ami viszont a csaknem 5 milliós munkanélküliség szempontjából aligha biztató, hiszen belföldi konjunktúra híján - lévén ebből a szempontból az áfaemelés kontraproduktív - alig remélhető az álláshelyek számának növekedése. A CDU - és akkor még reménybeli szövetségese, az FDP - a választási kampányban ezért gőzerővel támadta a szociáldemokrácia és a szakszervezetek szimbiózisának két vívmányát, a felmondási védettséget és a kötelező bértarifák rendszerét is, mondván, ezek teszik merevvé a német munkaerőpiacot. Ám az SPD-nek a koalíciós tárgyalások során e téren majdnem teljes egészében sikerült megőriznie a pozícióit, mindössze annyi engedményt tett, hogy új munkaviszonynál két évre terjesztették ki a próbaidős foglalkoztatás lehetséges időtartamát. Igaz, megfigyelők szerint e tétel volt az, amiért cserébe az áfakérdésben viszont engedtek Angela Merkelnek.

Ellentétben a választási programokkal, amelyek mindenkinek ígérnek valamit, a német nagykoalíció gazdaságpolitikájának alapvonása, hogy mindenkitől elvesz egy kicsit. A demográfiai helyzet változása - nevezetesen a csökkenő születésszám és a növekvő várható átlagos életkor - miatt fokozatosan 67 évre emelik a nyugdíjkorhatárt, s a jelenlegi 19,5 százalékról 19,9-re emelik a nyugdíjjárulék összegét. A már nyugdíjban lévők a következő években nem számíthatnak nyugdíjemelésre, a munkahelyükre ingázóknak csökkentik, illetve teljes egészében eltörlik a bejárási pótlékot, megszüntetik a saját lakás építéséhez nyújtott állami kedvezményeket - íme néhány példa a költségvetés rendbetételére irányuló igyekezetek gyűjteményéből. Még a takarékoskodóknak is a zsebébe nyúlnak. Németországban a takarékbetétek kamatai adókötelesek, ám eddig volt egy adómentes rész: csak az 1370 euró, házaspároknak 2740 euró feletti éves kamatjövedelem fölött kellett adózni. Most ezt a határt is lejjebb viszik 750, illetve 1500 euróra. Az SPD nyomására bekerült a koalíciós szerződésbe a német köznyelvben napok alatt a "gazdagok adója" vagy ellenzői szerint az "irigységi adó" néven elhíresült 3 százalékos pluszadó is, amit mindenkinek fizetnie kell, akinek éves jövedelme meghaladja a 250 ezer - házaspárok esetén az 500 ezer - eurót.

Mindebből kitűnik, a nagykoalíciós szerződés akár hasonlítható egy nagyvállalat pénzügyi szanálási tervéhez is - volt is, aki már a könyvelők koalíciójának nevezte a CDU-CSU és az SPD szövetségét. Valóban vörös fonalként húzódott végig a tárgyalásokon - sőt bizonyos fokig ez dominálta már a választási kampányt is -, miként lehetne lendületbe hozni a német gazdaságot s mindenekelőtt rendbe tenni az állami pénzügyeket azt követően, hogy az EU három egymást követő évben marasztalta el legnagyobb tagországát a stabilitási követelmények megsértése miatt.

A pragmatizmus jegyében született megállapodások mellett szinte alig jutott tér az egyéb, adott esetben meggyőződés, netán ideológia által vezérelt álláspontok esetleges egyeztetésére. Ilyen kérdés az atomenergia használata, illetve nem használata, ami 1998-ban eredetileg még a zöldek hozománya volt az akkori szociáldemokrata-zöld-koalícióban - de időközben az SPD annyira magáévá tette az atomerőművek 2021-ig történő, fokozatos leállításáról az energiaiparral kötött megállapodásokat, hogy ezek felülvizsgálatát már új partnerének sem engedte meg.

Bár a választások előtt sokan vélekedtek úgy, a külpolitika nem erős területe az új kancellárjelöltnek, mégis e téren sikerült a leginkább érvényre juttatnia akaratát Angela Merkelnek. Újra kell értékelni - értsd: javítani - az USA-hoz fűződő kapcsolatokat, s nagyobb hangsúlyt helyezni az EU-n belül a kis országokkal való együttműködésre, egyeztek meg a partnerek. Az ideológiai különbségeket is tükröző törökkérdésben pedig csaknem teljes egészében a CDU álláspontja érvényesült: Törökország EU-tagságáról úgy kell folytatni a tárgyalásokat, hogy azok végkimenetele nyitott legyen. Ne csak azt vizsgálják majd, hogy a törökök teljesítik-e a koppenhágai kritériumokat, s így felvehetők-e az EU-ba, hanem azt is, képes-e az EU befogadni az új tagot. S ha bármelyik kérdésre nem a válasz, akkor marad a privilegizált kapcsolat - erre a formulára változtatták a Merkel által korábban favorizált, gyakorlatilag azonos jelentésű privilegizált partnerség megfogalmazást.

Angela Merkel különben azt a célt tűzte kormánya elé, hogy a gazdasági fejlődés dinamizmusát tekintve Németország tíz éven belül ismét Európa első három országa közé kerüljön. A jövő keddi kancellárválasztás után formálisan is ő lesz az úr a házban, s így sok mindenben rajta is múlik, mennyit sikerül megvalósítani ambiciózus terveiből.

WEYER BÉLA / BERLIN