Németországban már volt egyszer nagykoalíció: 1966 és 1969 között. Előzményei sokban hasonlítottak a maiéihoz. Akkor is gazdasági nehézségekkel, recesszióval, növekvő munkanélküliséggel kellett szembenézni, hiába hívták az addig kormányzó keresztény-liberális koalíció kancellárját a ma a német gazdasági csoda atyjaként aposztrofált Ludwig Erhardnak, csodát ő sem tudott tenni. Ráadásul akkor is észak-rajna-vesztfáliai tartományi választások előzték meg a kormányváltást: annak idején az addig ott biztosan kormányzó CDU bukta el a hatalmat, éppen úgy, mint az idei tavaszon az SPD. 1966 őszén a két nagy néppárt, a CDU és az SPD megegyezett a nagykoalícióról, melynek kancellárja a kereszténydemokrata Kurt Georg Kiesinger, alkancellárja és külügyminisztere Willy Brandt lett. A koalíciós munka kiinduló személyi feltételeiként elegendő megemlíteni, hogy a kancellár a hitleri időkben aktív náci, NSDAP-tag volt, az alkancellár norvégiai emigrációban küzdött a németek ellen, a parlamenti élet kulcsfigurája, Herbert Wehner SPD-frakcióvezető pedig - kommunistaként - 1937-től 1941-ig Moszkvában, utána Svédországban töltötte a háborús éveket.

A résztvevők politikai nagyságát mutatja, hogy felül tudtak emelkedni ezeken, s sikeres reformpolitikát folytattak. A gazdaságban a stabilitási és növekedési törvény megalkotásával - mely szerint a mindenkori kormánynak a teljes foglalkoztatottság, a pénzstabilitás, a külgazdasági egyensúly és a gazdasági növekedés bűvös négyszögében kell megszabnia saját feladatait -, a szociálpolitikában a táppénzrendszer kibővítésével, az oktatásban az állami ösztöndíj, a Bafög bevezetésével adtak új lendületet az NSZK-nak. Az már szinte csak mellékes, hogy Willy Brandt ekkor kezdte el az európai biztonsági rendszert újrarajzoló új keleti politikáját, melynek kiteljesítése már saját kancellárságának idejére esett. Volt különben az akkori koalíciós partnereknek eredetileg egy olyan közös céljuk, aminek megvalósításáról utóbb letettek: ez a választójog reformja lett volna angol mintára, amelynek végén - akkor úgy mondták, Westminster-modellként - két párt maradt volna a Bundestagban. Ez igaz, hogy többé nem kényszerített volna ki nagykoalíciót, hiszen ebben a rendszerben mindig van győztes, de oly mértékben károsította volna az éppen megerősödő parlamenti és pártdemokráciát, hogy menet közben letettek megvalósításáról. Inkább megszokták egymást - hogy aztán 1969-ben, a választási harcban újra ellenfelekként küzdjenek meg.

Minden bizonnyal ez a politikai hagyomány is hozzájárult ahhoz, hogy a mostani nagykoalíciós tárgyalások is gyorsan, konstruktív légkörben zajlottak le, s két hónappal a választás után a kampányban egymás politikáját - de csak a politikát, s nem a személyt támadva - ízekre szedők mosolyogva állhattak a nyilvánosság elé a közös programmal.

Ami különben jó a két nagy pártnak, nem biztos, hogy tetszik a kicsiknek. Az új, 614 tagú Bundestagban a nagykoalíció 448 szavazatával bármit megtehet - ezért is emlékeztetnek megfigyelők arra a korábbi intelemre, miszerint a nagykoalíció jó dolog, de legfeljebb egy ciklusra. A 61 mandátummal rendelkező konzervatív-liberális FDP, az 54 képviselős Baloldali Párt és az 51 helyet birtokló zöldek ugyanis még együtt sem képesek semmiféle érdemi döntés befolyásolására. Ráadásul ez a kis ellenzék sem egységes, az NDK-s utódpárt PDS-ből és a nyugatnémet szakszervezeti és ex-SPD-s aktivistákból álló Baloldali Pártot a többiek változatlanul úgy kezelik, mint valami politikai pestises gyülekezetet. Ez látványosan mutatkozott meg a parlamenti alelnökök megválasztásánál. A szokásjog és az ezt tükröző aktuális megegyezés alapján minden frakciót megillet egy alelnöki poszt a Bundestagban, ám a baloldal jelöltjét, Lothar Bisky pártelnököt négy fordulóban sem volt hajlandó megválasztani a képviselők többsége. Nem fogunk egy kommunistára szavazni - indokolták büszkén a megkérdezett konzervatív képviselők, miért utasították el következetesen az NDK-s időkben előbb a lipcsei ifjúságkutató intézet vezetőjeként, majd a babelsbergi filmakadémia rektoraként a kifejezetten progresszív figurák közé tartozó Bisky megválasztását. Tudom, hogy hibás Lothar Bisky életrajza - replikázott a negyedik leszavazás után Gregor Gysi, a párt frakcióvezetője -, például nem volt tagja a náci pártnak, mert abban az esetben nyilván akár kancellár is lehetett volna, utalt vissza Kiesinger 1966-os megválasztására.