"Az EU-tagság ígérete az unió legsikeresebb külpolitikai instrumentuma" - a jelek szerint semmit nem vesztett az aktualitásából Chris Pattennek, az EU egykori külkapcsolatokért felelős biztosának megállapítása. A meglátás helytállóságát a leginkább talán éppen a délszláv válság kezelése szemlélteti. Az ENSZ égisze alatt a hathatalmi - az Egyesült Államok, Oroszország, Nagy-Britannia, Franciaország, Németország és Olaszország képviselőjéből álló - kontaktcsoport által menedzselt rendezési folyamatban az EU közvetlenül nem vett részt, ám az "európai perspektíva" lebegtetésével a háborúskodás befejezése óta meghatározó módon járul hozzá a helyzet stabilizálásához. Ha valaki fel tudott ajánlani valamit a szemben álló feleknek, az csak az EU volt. Az ENSZ Biztonsági Tanácsánál (BT) és a NATO-nál volt a bunkósbot, az EU-nál a mézesmadzag.

A jelentkezők az uniós külpolitikai zsargonban Nyugat-Balkánnak nevezett, az egykori Jugoszláviát és Albániát magában foglaló régióból sorban is állnak az EU kapuja előtt. Horvátország már házon belül érezheti magát: október 20-án az Európai Bizottság (EB) megkezdte az átvilágítását, és Zágráb három éven belül le is szeretné zárni a csatlakozási tárgyalásokat Brüsszellel. S bár az EB hivatalosan nem bocsátkozik jóslatokba, az unióban többé-kevésbé elfogadott, hogy Bulgária és Románia után (lásd cikkünket a 9. oldalon), feltehetően még ebben az évtizedben Horvátország is teljes jogú tagja lesz a közösségnek.

A többiek közül az élen Macedónia halad, amely 2004 tavaszán kérte hivatalosan felvételét. Három évvel korábban Szkopje kötött a térségben elsőként, Horvátországot is megelőzve, stabilizációs és társulási megállapodást (SAA) az EU-val - jutalmul a Jugoszlávia elleni NATO-beavatkozáshoz nyújtott segítségéért. A tagjelöltséghez vezető út első állomásának számító, a szabad kereskedelem bevezetésével és fokozatos jogharmonizációval járó SAA aláírásához közel áll Albánia is, míg Szerbia-Montenegró és Bosznia-Hercegovina sokáig az esélytelenek nyugalmával nézhette a Nyugat-Balkán pacifikálására 1999-ben kiagyalt - s az úgynevezett CARDS-program révén némi pénzügyi segéllyel is kiegészített - stabilitási és társulási folyamatot. Az EU mindenekelőtt azért késleltette velük a tárgyalásokat, mert egyik ország sem működött együtt kellőképpen a volt Jugoszlávia területén elkövetett emberiség elleni és háborús bűncselekményeket vizsgáló hágai Nemzetközi Törvényszékkel. Október elején azután a török-horvát áttöréssel egyidejűleg (HVG, 2005. október 8.) az EU külügyminiszteri tanácsa zöld utat adott Belgrádnak, majd a múlt pénteken az EB az SAA-tárgyalások megnyitására tett javaslatot a daytoni egyezményeknek köszönhetően idestova tíz éve nemzetközi protektorátus alatt lévő Bosznia-Hercegovinával is, ahol egyébként az EU már önállóan látja el a békefenntartó missziót.

A 2001-es macedón-albán fegyveres konfliktust lezáró, EU-közvetítéssel nyélbe ütött ohridi egyezmény értelmében Macedónia széles autonómiát biztosított az albán kisebbségnek, és most látszólag nem sokkal van lemaradva Horvátország mögött. Az EB november 9-én közli véleményét arról, javasolja-e a csatlakozási tárgyalások megkezdését Szkopjéval. Brüsszeli uniós körökben nem is tartják valószínűnek, hogy a bizottság nemet mond, már csak azért sem, mert az a másik három nyugat-balkáni ország számára is rendkívül negatív üzenet lenne. Az EB hasonló szituációban már nemegyszer bizonyította kreativitását. Legutóbb például akkor, amikor 2003 novemberében arra tett javaslatot, hogy induljanak meg az SAA-tárgyalások Bosznia-Hercegovinával, de legott 16 előfeltételt is megszabott. Ilyesféle válasz készül, de már egy körrel beljebb Macedóniának is: egyfelől politikai bátorítás, másfelől viszont súlyos kifogások, természetesen kizárólag az EB szakértői által szigorúan dokumentált szakmai alapon. Macedónia kapcsán máris felmerül a kérdés, meddig lehet elodázni - akár az SAA-hoz hasonló újabb előszobákat kitalálva - a tényleges csatlakozást úgy, hogy az EU-tagságra vonatkozó ígéret el ne veszítse hitelét.

Ugyanez a dilemma sejlik fel már most a Nyugat-Balkán hosszú távú stabilitása szempontjából kulcstényezőnek tekintett Szerbia-Montenegró esetében is, amely az EU-nak is érthetően a legnagyobb fejfájást okozza. Igaz, Brüsszelben beletörődtek a Javier Solana, uniós kül- és biztonságpolitikai főképviselő közreműködésével hároméves átmeneti időszakra összetákolt szerb-montenegrói államszövetség szétválásába. Ennek jele volt például, hogy Szerbiával és Montenegróval külön-külön folytak az SAA-tárgyalások előkészítő konzultációi. Ám az EU-ban attól félnek, hogy ha a jövő év elején esedékes referendumon a montenegrói választók a teljes állami önállóság mellett teszik le a voksukat, az Szerbiában végképp ellehetetleníti az amúgy is ingatag Vojiszlav Kostunica vezette kormányt, aminek nemkívánatos belpolitikai következményei lehetnek. Ráadásul ott a másik, még nagyobb probléma: az 1999-ben nemzetközi ellenőrzés alá vont, de az ENSZ Biztonsági Tanács (BT) 1244. számú határozata szerint Jugoszláviához tartozó Koszovó, amely a szerb-montenegrói unió felbomlása után de jure a Jugoszlávia egyedüli jogutódjaként fellépő Szerbia része lenne. A túlnyomó többségben lévő koszovói albánok viszont másról, mint függetlenségről, hallani sem akarnak.

A Belgrád és Pristina között kibékíthetetlennek látszó ellentétek sem riasztották vissza azonban az ENSZ BT-t attól, hogy hétfőn áldását adja a Koszovó jövőbeni státusáról szóló tárgyalások megkezdésére (lásd Függetlenedő Koszovó című írásunkat). Egyelőre csak nagyon halványan körvonalazódott a HVG brüsszeli forrásai szerint, hogy az EU milyen formában tudná intézményesíteni jelenlétét a koszovói rendezési folyamatban. Kofi Annan ENSZ-főtitkár azt fontolgatja, hogy Martti Ahtisaari volt finn elnököt nevezi ki különmegbízottjának a státustárgyalásokon, neki értesülések szerint egy amerikai, egy orosz és egy EU-s helyettese lenne. Tartalmi kérdésekben az unió nemigen hallatja hangját; ahogy az egyik tagállam diplomatája fogalmazott, inkább "követő magatartás" jellemzi, a kezdeményezés továbbra is a kontaktcsoport kezében van. Az állóvíz mégis megmozdulhat: az EU féléves elnökségét januártól átvevő osztrák kormánynak - Ausztria sajátos érdekeiből fakadóan - komoly tervei vannak, aktivizálni kívánja az unió nyugat-balkáni politikáját.

Bármennyire keservesen formálódik is a közös uniós külpolitika, az EU szerepe szükségszerűen nőni fog, hiszen nála van az a bizonyos egyetlen külpolitikai eszköz, amivel igazából hatni lehet Szerbiára. Belgrád, ha egyáltalán, csak akkor lesz hajlandó beleegyezni Koszovó függetlenségébe, ha Szerbia és az elszakadásra törekvő tartomány számára egyaránt reális lehetőséggé válik az EU-tagság, és akkor - óvatos brüsszeli remények szerint - talán az albánok is beérnék valamivel, ami kevesebb, mint a függetlenség. Az unió már Belgrád és Pristina előtt is felrajzolta az európai perspektívát, ám ennél sokkal nehezebb feladat, hogy mindkét oldalon ébren tartsa a hitet, hogy akár éveken keresztül is újabb és újabb csomagolásban "eladja" a szerbeknek és az albánoknak ugyanazt az ígéretet.

VIDA LÁSZLÓ / BRÜSSZEL