Amikor 1980. augusztus 1-jén Vigdís Finnbogadóttir Izland elnökeként hivatalba lépett, nemcsak Európa, hanem a világ első, választások útján államfővé emelkedett nője volt. A politikába a Nemzeti Színház éléről érkezett, megválasztásakor 50 éves Finnbogadóttir a baloldali pártok támogatásának köszönhette győzelmét, azt pedig azzal érdemelte ki, hogy a keflavíki amerikai támaszpont hangos ellenzői közé tartozott. 1984-ben rivális nélkül választották újra, négy évvel később pedig a szavazatok több mint 90 százalékával diadalmaskodott vetélytársával szemben. Posztjáról negyedik mandátuma lejártával, 1996-ban önként távozott (HVG, 1996. augusztus 3.), utána az UNESCO jószolgálati nagykövete lett.

Írországban 1990-ben választottak először elnökké nőt, és a baloldali Munkáspárt színeiben induló Mary Robinson az addig konzervatív férfiak által betöltött poszton liberális politikusnak bizonyult. Az 1944-es születésű Robinson már szenátorként a fogamzásgátlás legalizálásáért küzdött a szigorúan katolikus országban, és az ellen, hogy a nőknek házasságkötésük után föl kelljen adniuk államigazgatási karrierjüket. Elnökként nagy hangsúlyt fektetett az ír diaszpórával való kapcsolattartásra, az egymást váltó kormánykoalíciók magasztalták a munkáját, népszerűsége az 1990-es évek közepén 90 százalék fölé emelkedett. Posztjáról 1997-ben, mandátuma lejárta előtt három hónappal távozott, hogy az ENSZ menekültügyi főbiztosa legyen. Az 1951-es születésű Mary McAleese, a jobbközép Fianna Fáil párt jelöltje lett az utóda (HVG, 1997. november 8.), akit tavaly rivális nélkül szavaztak meg második hétéves terminusára. Elődjéhez hasonlóan - az egyébként észak-írországi - McAleese is liberális politikai nézeteket valló jogász.

Finnországban 2000. március 31-én lett hatéves mandátummal az első női elnök az 1943-ban született Tarja Kaarina Halonen, akinek jogkörét az új alaptörvény elődjeiéhez képest jócskán megnyirbálta (HVG, 2000. február 2.). A pályáját ifjúsági vezetőként, majd szakszervezeti jogászként kezdő Halonen államfővé választásáig - amit követően hosszú együttélés után formálisan összeházasodott addigi élettársával - parlamenti képviselő volt, és az őt jelölő Finn Szociáldemokrata Párt tagja. Miniszterként három tárcát is irányított; előbb a szociális és egészségügyit, majd az igazságügyit, valamint a külügyit.

Lettország parlamentje 1999-ben csak a hetedik nekifutásra választotta meg kompromisszumos jelöltként Kelet-Európa első női államfőjévé a párton kívüli Vaira Vike-Freibergát (HVG, 1999. július 3.). Az 1937-ben Rigában született, hét évvel később egy németországi menekülttáborba került, majd Marokkó közbeiktatásával Kanadába érkezett Vike-Freiberga 1965-től 1998-as nyugalomba vonulásáig a montreali egyetemen volt pszichológiaprofesszor. Hét éve föladta kanadai állampolgárságát, és hazatelepült, s államfővé választásáig a Lett Intézet igazgatójaként dolgozott. A 2003-ban újraválasztott aszszony elnöki hivatala főként ceremoniális ugyan, ám a sorozatos kormányválságok gyakran kínáltak neki közvetítői feladatot. Vike-Freiberga nem rejti véka alá Oroszországgal szembeni érzelmeit, és követelte, hogy Moszkva kérjen bocsánatot azért, mert a Szovjetunió annak idején megszállta Lettországot. Ez ugyanakkor nem akadályozta meg abban, hogy 1999 júliusában a parlamentnek újbóli megfontolásra visszaküldje a Lettországban élő orosz kisebbséggel szemben diszkriminatív nyelvtörvényt.

NAGY GÁBOR