Ensemble intercontemporain
szeptember 22., Trafó – Kortárs Művészetek Háza

Mert ha Ensemble intercontemporain, akkor Pierre Boulez, és harmincegy tagú kamaraegyüttes. De a kortárs zene pátriárkája ma már ritkán lép közönség elé, a mostani művészeti vezető, a finn hölgy (!), Susanna Mälkki pedig nyilván más helyen teljesített a csapat többi huszonvalahány tagjával. Mert az egykor Eötvös Péter irányította, legendás, ma is első számúként nyilvántartott kortárs zenei együttesből csak öten jöttek: ők tartottak workshopot a Trafóban, majd adtak másnap koncertet. Természetesen ez az öt fő is rendkívül magas színvonalon beszéli a kortárs zene nyelvét (ha van ilyen). Élénken él emlékezetemben a maga műfajában szintén világelső Arditti Quartet – szintén a Trafóban adott – koncertje. Mint akkor, most is rácsodálkozhattunk arra, milyen élettelien szólalhatnak meg papíron vagy más előadásban esetleg nyakatekertnek, izzadságszagú játékmódok, gesztusok. Az ősbemutatóként elhangzott darabban (François Narboni alkotásában) például a hegedűs hölgy a húrok nemcsak azon részét illette puha ütésekkel vonójával, ahol azt egyébként húzni szokták, hanem bal kezének „túlsó”, csiga felőli részét is. És ez érdekes volt.

A műsor első részében három francia szerző darabjait hallottuk. Gérard Grisey (1946–1998) Báj (Charme) című alkotásában rögtön az est számomra legszimpatikusabb zenésze, Jérôme Comte klarinétos mutatkozott be egy szóló produkcióval. Ez a hang, a gesztusok ilyen magától értetődő tolmácsolása, a hangszer lehetőségeinek ilyen magas fokú ismerete és birtoklása lenyűgöző. Szintén magyarországi bemutatóként hangzott el a 20. század második felének francia zenéjében fontos szerepet játszott Tristan Murail Körromok (Les ruines circulaires) című, kissé erőtlennek tűnt opusa, amelyben Jeanne-Marie Conquer mélyhegedűvel csatlakozott az előbbi hangszerhez. Ő nem annyira mestere hangszerének – játékát hallva olyan felhangok szólaltak meg bennem, mint amilyenek a Bécsi Filharmonikusok legutóbbi budapesti koncertjén: már ők sem a régiek… Nota bene: amikor ilyen kijelentésre ragadtatja magát ember, nem szabad megfeledkeznie arról, mennyi munka áll egy kiérlelt – még ha technikailag nem is makulátlan – produkció mögött is. Majd következett az ősbemutató.

Ensemble Intercontemporain Csúcszenekar, de nem top-előadás © Gramofon archív

Igen, az Ensemble intercontemporain Budapesten mutatta be a már említett komponista Outrepas (Túllépés) című alkotását! Az esemény jelentőségét nem kisebbíti, hogy az együttes legalább hetente – ha nem naponta – mutat be újabb és újabb műveket. A hangszerek – hegedű, klarinét, harsona – egymás szerepébe bele- és áthelyezkedve adogatták egymásnak szólamaikat, közben fizikailag is többször helyet cseréltek. Ez sem volt eget rengető produkció, de nagyon jólesik kitekinteni egy évadban egyszer. (Ez nálunk rendszerint ősszel aktuális, a Budapesti Őszi Fesztiválon vagy a Korunk Zenéjén aktuális.) Ízelítőt kapni abból, mi történik az országhatárokon túl. Mert a vasfüggönyt mi magunk, a profitorientált hangversenyrendezés közönségkegy-kereső szemlélete húzta fel, és őrzi árgus tekintettel, így az új zene ma még mindig (vagy: már) nehezen talál utat magának a drótközökön.

A kitekintés örvén tartottam volna előnyösnek, ha a második félidőt nem – az általam karmesterként nagyra, zeneszerzőként viszont már kevésbé becsült – Eötvös Péter alkotásainak szentelik. Hadd foglalom össze röviden nemtetszésem indokát: leírt-megszólaló hangjainak nincs értéke; legtöbb, általam hallott műve a „sokat beszél, keveset mond” esete. De ezt leszámítva is – a hazai zenei élet „maga fele hajló keze” miatt – Eötvös alkotásai a kortárs zeneszerzők között kiemelkedően sokszor szólalnak meg nálunk. Két elektroakusztikus – vagyis az előre felvett anyaghoz koncerten akusztikus hangszereket társító-keverő – kompozíciója hangzott el a Trafóban: a Music for New York után egy tíz évvel fiatalabb, majdnem harmincéves alkotás, az Intervalles–Intérieurs (Hangköz-enteriőrök). Azt hiszem, ez a mű is abba a kategóriába tartozik, aminek mélyebb megértéséhez a szerzői kommentár nem nélkülözhető. De gyorsan elrepült a harminc perc, ami egyrészt mégis csak a kompozíció figyelemlekötő energiát mutatja, másfelől az elkötelezett előadók érdeme, akik irigylésre méltó összpontosítással és alázattal vitték fel szólamaikat a színes hangháttérre.

Várkonyi Tamás
Gramofon Zenekritikai Műhely