Gramofon: Hétfő este lép színpadra Alfred Germont szerepében, de szombaton már hallhatta a magyar közönség a Verdi-darabban. Hogyan fogadták?

Charles Castronovo: Először járok Magyarországon és amikor egy új országba érkezem, mindig van bennem egy kis izgatott várakozás, vajon milyen fogadtatásban részesít a közönség. Az volt az első benyomásom, hogy a magyar publikum nagyon barátságos és befogadó. Ennek hatására én is kényelmesebben éreztem magam a színpadon.

Gramofon: Milyen volt együtt énekelni Elena Mosuccal és Renato Brusonnal?

Ch. C.: Azért is különleges, mert korábban egyikükkel sem volt szerencsém egy darabban szerepelni. Annak ellenére nem, hogy Elena és én három héttel ezelőtt ugyanabban a brüsszeli operaházban dolgoztunk, de különböző szereposztásba kerültünk. Maestro Bruson élő legenda, csodás hanggal és sok tapasztalattal, így nagy megtiszteltetés volt számomra együtt énekelni vele.

Charles Castronovo A hódító szicíliai © charlescastronovo.com

Gramofon: Ön és Traviata-beli karaktere, Alfred Germont hasonlítanak egymásra?

Ch. C.: Alfred érdekes, összetett személyiség, nem egy tipikus romantikus figura. Így számomra élvezet megjeleníteni érzelmeinek skáláját: féltékenységét, lobbanékonyságát, haragját, lelkiismeretfurdalását és bűnbánatát. Őt az érzelmei irányítják. Én talán egy kicsit kevésbé vagyok forrófejű, ugyanakkor könnyen válok féltékennyé; ebben a tekintetben teljesen rászolgálok a szicíliaiakról elterjedt sztereotípiára.

Gramofon: A Castronovo tehát nem művésznév?

Ch. C.: Nem, ez a valódi családnevem. Édesapám egy Palermo melletti faluból vándorolt ki Amerikába, amikor még csak 16 éves volt. Én már New York-ban születtem. Édesanyám Ecuadorból származik. Apám jól tud spanyolul, de anyám nem beszél olaszul, így az angollal együtt egy furcsa keveréknyelvet használunk otthon.

Gramofon: Könnyebb elképzelnem spanyol gitárral a kezében, mint operaszínpadon. Mikor ébredt fel Önben az operajátszás iránti kíváncsiság?

Nálunk először

A szicíliai-ecuadori bevándorló szülők gyermekeként New York-ban született Charles Castronovo-val a Traviata előadás előtt beszélgettünk. A fiatal tenor fellépett már a Metropolitan Operában, a Covent Gardenben, a bécsi Staatsoperben, s a Májusünnep alkalmából most először a budapesti Operaházban is.

Ch. C.: Ráhibázott! Ahogy sok amerikai gimnazista srác, én is egy rock-együttesben kezdtem el gitározni. Ugyanakkor sokat hallgattam a hatvanas-hetvenes évek beat-zenéit is. Gyakran kaptam magam azon, hogy Beatles-számokat éneklek és egyszer a kórustanár is rajtakapott. Elkezdett unszolni, hogy csatlakozzam az énekkarhoz. Persze eszem ágában sem volt, de a tanárnő nagyon ravasz volt, és azt mondta: "a kórusban 15 lány van és 5 fiú." Ezután már vonzóbbnak tűnt a lehetőség. Tizenhét évesen hallottam először operát: Placido Domingo Othello-belépőjét; azonnal beleszerettem a műfajba. Zeneiskolába kezdtem járni, de ezt két év után abbahagytam, mert túl lassú volt számomra a tempó és végre színpadon akartam énekelni.

Gramofon: Két évig a Los Angeles Opera kórusában énekelt, majd csatlakozott a Metropolitan Opera Lindemann Young Artist Development programjához. Ezután sorra járta Európa operaszínpadait.

Ch. C.: Így igaz, azóta mindig úton vagyok. Feleségem szintén operaénekes és van egy kétéves fiam, Alessandro. Sokszor elkísérnek, ez Ekaterina programjától is függ. Néha nagyon nehéz balanszírozni az előre meghatározott programot felborító, de a karrierem szempontjából fontos rendkívüli lehetőségek és a normális családi élet között. Ez majdnem lehetetlen ebben a szakmában. Gyakorlatilag mindketten bőröndből élünk. Néhány éven belül szeretnék létesíteni egy bázist valahol, egy kis lakást, amit végre az otthonunknak nevezhetnénk. A következő évek egyik legnagyobb kérdése az lesz, hogy mire a kisfiam eléri az iskoláskort, melyik országban telepedjünk le.

Gramofon: Javaslatunk, hogy egy olyan országban, ahol alacsonyak az adók és jó az iskolarendszer.

Ch. C.: Mindkettő fontos szempont. Annak ellenére, hogy a szüleim Californiában élnek, a menedzserem pedig New York-ban, valószínűleg Európában maradunk, hiszen könnyebb országok, mint kontinensek között repkedni.

Gramofon: Mennyire képes előre tervezni, mondjuk a következő évtizedre?

Ch. C.: Azt hiszem, csak énekelni szeretnék olyan gyönyörű helyeken, mint amilyen a budapesti Operaház. Szeretnék néhány új szerepet betanulni, jobban énekelni, ami alatt azt értem, hogy szeretném az énekhangommal még pontosabban kifejezni azokat az emóciókat, amelyeket a karaktereim élnek át. Ezenkívül szeretnék elkészíteni egy önálló lemezt. Ez talán soknak tűnhet, de nem érzem azt, hogy sürget az idő. Ezért nem is akarok mindenáron egyre nagyobb, drámaibb szerepeket énekelni. Különösen nem azon az áron, hogy kizsigerelem a hangom. Inkább lassabb léptekkel haladok, de szeretnék minél tovább ezen a pályán maradni. Nem is tudom, mihez kezdenék, ha holnap arra ébrednék, hogy nem tudok többé énekelni.

Gramofon: Milyen benyomásokat szerzett Budapestről?

Ch. C.: Mindig is jobban érdekeltek a kelet-európai városok, mint mondjuk Párizs. Valószínűleg ez az érdeklődés összefüggésben van a zene melletti másik szenvedélyemmel, ez a történelem, azon belül is a hadtörténet. Nem megbántva a franciákat: Attiláról, a hun hadvezérről szívesebben olvasok, mint Napóleonról.

Bánky Bea