The Michael Nyman Band (Nagy-Britannia)
október 21., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

The Michael Nyman Band Elmásztak a szólamok

Michael Nyman legmaradandóbb sikerei azokhoz az alkalmazott zenei teljesítményeihez fűződnek, amelyeket az elmúlt két évtized meghatározó művészfilmes alkotóinak megrendelésére készített. Közülük is Peter Greenaway munkássága kötötte le tartósan kreativitását. Telitalálat a Prospero könyvei, A rajzoló szerződése vagy a Párnakönyv hangkulisszája. A kevésbé delikát igényű mozirajongók pedig a Zongoralecke főtémájára emlékezhetnek vissza.

Érdekes, hogy a MüPa közönsége mennyire éltette a színpadon silánynak bizonyult produkciókat, amelyeket Nyman saját zenekarával, a különös felállású M. N. Banddel közösen adott elő. Próbáltam találgatni az okokat: a rosszmájú ötletek (túlságosan sznob közönség) helyett inkább azokra gondoltam, akik a filmek emlékét a zene segítségével idézték fel, bizonyára intenzíven. Ám – vesztemre – én igyekeztem elkülöníteni az aktuális zenei élményt a képtől. Ebben az esetben pedig, ha „csak” Nyman előadóművészi kvalitásaira figyelünk, a tapasztalat több mint kiábrándító. Alapvető hibának bizonyult a filmzenei válogatás. Ezek a darabok ugyanis kísérőzenék, amelyek önállóan unalomba fulladnak. Nyman kompozíciós technikája a repetitív zenék hagyatékából próbál táplálkozni. A nagy minimál-szerzők, köztük Steve Reich titka a különböző ázsiai és afrikai repetitív zenekultúrák eredeti szólamkezelésének sikeres alkalmazásában, továbbfejlesztésében rejlik. Nymannél mindez teljesen hiányzik, ami még nem lenne baj, de nincs semmi, ami pótolná a keletkező űrt. Néhány ütemes motívumok rondószerű, variációs ismétlései jelentik a minimált itt. Ez ál-minimál, nincs meg az a varázslatnyi kis impulzus, ami mozgásban tartaná ezt az alapvetően statikus zenét.

A szólamok hangszerelése meglehetősen bizarr, amit a filmekben már megszokhattunk ugyan, de ezúttal mintha rá is játszottak volna az előadók. Az még hagyján, hogy a monstruózus fúvós-szekció végig barátságtalanul szólt, ám egyes szólamainak, így a bariton-szaxofonnak és a harsonának szellentés-szerű recsegése már kifejezetten ízléstelenre sikeredett. A zenekar a gyors tempójú témákat lélek nélkül reszelte végig, ráadásul óriási pontatlanságok és elmászások voltak tapasztalhatók az egyes szólamok között – ekkora apparátus már karmesterért kiált. A zongoránál ülő Nyman azonban nem tudott, talán nem is akart megfelelni ennek a kihívásnak: a tételek beintése után kizárólag saját szólamának végigjátszásával volt elfoglalva.

Külön szót érdemelnek a szólózongorás tételek, hiszen a címszereplő ezekre groteszk, teátrális gesztusaival is nagy hangsúlyt fektetett. Ehhez képest meglepően üres, sablonos játékot hallottunk. Mindebben közrejátszott a közhelyes megoldásokkal operáló zenei textúra éppúgy, mint Nyman felületes, unott stílusa és hozzáállása.

H. Magyar Kornél
Gramofon Zenekritikai Műhely