Bécsi Filharmonikusok
Karmester: Lorin Maazel
május 27., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Lorin Maazel A Monarchia levegője - reveláció nélkül © Gramofon

Nem volt elementáris erejű hangverseny, egyfajta öreguras kényelmesség jellemezte a bécsiek játékát. Semmi hirtelenkedés vagy fiatalos lendület, nincsenek extravagáns zenei megoldások – nem is ezért tartják őket a világ egyik legjobb zenekarának. Noha kínosan ügyelnek a hagyományok megőrzésére, ma már talán kevésbé egyedi a hangzásuk, mint harminc-negyven évvel ezelőtt volt. Tény azonban: az övékénél kiegyenlítettebb vonóskart még nem hallottam koncertteremben. A melódia minden hangja él, bármely regiszterről és bármilyen zenekari körítésről legyen szó, a hangokból töretlen ív rajzolódik ki. Hangképzésük „álkonzervatív”: talán a hagyományőrzés jegyében vibrato-mentességről hallani sem akarnak, jóllehet az csak az 1930-as években lett a zenekari játék elengedhetetlen része. De nemcsak a vonósok, hanem minden egyes tag, aki szóló-szerephez jutott – a kürtöstől a fuvolistán át az oboistáig –, hangszeréből hihetetlen szépségű–csengésű hangokat volt képes előcsalni.

Kétélű fegyverként sülhet el olyan elcsépelt darabokat műsorra tűzni, mint a Brahms-szimfóniák vagy Kodály Galántai táncai – legyenek az előadók akár a Bécsi Filharmonikusok. A közönség ismert műveket kap – ennek örül –, de ha az interpretáció nem hat az újdonság erejével, már kevésbé boldog. Brahms Másodikja tárgyilagosan, konvencionálisan, mondjuk ki: jellegtelenül szólalt meg. Legalábbis nem a mű nagyszerűségére és szépségére kellett figyelni, hanem az együttes kvalitásaira. És a bécsiek tiszteletbeli tagjára, Lorin Maazel karmesterre, akinek a kisujjában van a partitúra, fülében a hangzás. Bámulatos pályát futott be; mondhatni, az Isten is karmesternek teremtette. Tizenegy évesen már azt a zenekart – a New York-i Filharmonikusokat – vezényelte, amelynek ma zeneigazgatója, egy évre rá Toscanini hívta meg, majd Stokowskival lépett fel egy hangversenyen. Mozgása tanítanivaló: bámulatra méltóan takarékos, de nem spórolós. Tudja, mikor engedheti hosszabb pórázra a rábízott csapatot, és tudja, mikor kell hirtelen „összerántani” azt apró, de precíz kézmozdulatokkal.

A második részben Dohnányi Ernő csellóversenye, a Konzertstück szólalt meg, a zenekar három magyar csellistája közül az egyik, Nagy Róbert szólójával. Nem tudom, felcsendült-e az utóbbi ötven évben Magyarországon ez a mű, de ennél szebb előadásban aligha. Kristálytiszta hang, különösen a meleg és fedett színek iránti érzékenység jellemezte a szólistát. A néhány rövidke virtuóz szakaszban már kevésbé éreztem meggyőzőnek Nagyot, de ilyen ütemekkel a zenekari szólamban úgysem találkozhatni. A negyvenkét éves muzsikus külön etikett szerint köszönte meg a lehetőséget „anyaszólamának”, a zenekarnak és a legfőbb tekintélynek: a koncertmesternek.

A Galántai táncokra is érvényes, amit a Brahms-szimfónia kapcsán írtam: elcsépelt darab, Maazel olvasata pedig nem jelentett revelációt. Ez a mű mégis eszményi előadásban szólalt meg. Ekkor mintha a dirigens és a zenekar is felengedett volna. Maestro Maazel olyan szabadon formálta meg a dallamokat, mintha ő is egyik tagja lenne annak a galántai cigánybandának, amelytől e nóták fennmaradtak. A zenekar tömbszólamai csodás hajlékonysággal követték minden mozdulatát, a fúvós szólisták szabad kezet kaptak. Feledhetetlen marad, ahogyan egyik szólója zárásánál a fuvolista szinte odafordulva adta át a dallamstafétát a mellette ülő oboistának, majd a klarinétosnál folytatódott az észrevétlen átmenetekkel gyönyörködtető, varázslatos hangszínskála.

Újabb példákat hozva az elcsépelt művekre, ráadásnak eljátszották Brahms két legnépszerűbb magyar táncát. Nem vagyok benne biztos, hogy ezeket elpróbálták a koncert előtt, mert hozzájuk képest szétszórt volt néha a hangzás. Mégis, az elsőhegedűk olyan vérbőn és sírva vigadással húzták, hogy azzal szinte az Osztrák–Magyar Monarchia levegőjét érezhettük magunk körül. A dirigens kedves gesztussal nyúlt ki a közönség felé a második tánc első hangjainál: „tessék parancsolni, ez biztosan tetszeni fog!”

Beszámolhatnék még a Brahms-lassútétel csendes záróakkordjaiba belecsengő mobiltelefonról, az érzéketlenségről és modortalanságról tanúbizonyságot tevő köhécselésekről. Ezek azonban egyrészt sajnos ma már a budapesti komolyzenei koncertek elengedhetetlen velejárói, másrészt nem szívesen emlékezem rájuk.

Várkonyi Tamás
Gramofon Zenekritikai Műhely