A Milánói Scala Filharmonikus Zenekara, karmester: Daniele Gatti
Június 12. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Daniele Gatti Szeretnivaló túlzások © Gramofon

A rutinos koncertlátogató tudja, hogy a nagy vakáció előtt, a híres zenekarok szokásos szezonzáró kirajzásakor könnyű és népszerű műsorokat állítanak össze, és nem lepődik meg, ha a művészi színvonal és a koncentráció már csak alapjáraton ketyeg. Szerencsére nem ez történt június 12-én. A közönség-kedvenc kompozíciókat felvonultató hangversenyen teljes erőbedobással játszottak a milánói muzsikusok. Hogy az olasz repertoárt, Verdi A végzet hatalma nyitányát, Puccini Intermezzóját a Manon Lescaut-ból és Respighi szimfonikus költeményét, a Róma kútjait varázslatos stílusossággal adják majd elő, arra számítani kellett. Miként arra is, hogy a beidegzett akcentusok manírossá, esetleg slampossá válnak. De szerencsére ennek nyoma sem volt.

Nem vagyok híve a nemzetkarakterológiai leegyszerűsítésnek, de úgy tűnt, hogy az olaszok tényleg képesek úgy epekedni, örülni, gyűlölni, sóvárogni és pizzát kérni, hogy abba menten bele kell pusztulni. Ezzel a szeretnivaló túlzással formáltak meg a zenei frázisokat, pörgettek fel tempót, húztak meg minden fokozást. A megkoreografált tébolyt, érzelmi vihart Gatti minimális beavatkozással kontrollálta. Maradva a nemzetkarakterológia ösvényén, mindezt olyan eleganciával, olyan ellenállhatatlan és imponáló természetességgel, hogy egészen belefeledkeztünk a harsogó zenekar helyenként túláradó hangzuhatagába. Mert a dinamikai kontroll (megengedem: nem a legjobb, de az egyik legizgalmasabb helyen, a színpad feletti oldalerkélyen ültem) nem egy pedáns északi zenekart idézett. Az összjáték tökéletessége viszont igen. A zenekar habitusát, a játék érzelmi hőfokát leginkább a szólók - mint például a Verdi-nyitányban a klarinétosé, az Intermezzóban a csellistáé vagy a második részben játszott Csajkovszkij-opusz (V. szimfónia) lassútételében a kürtösé - jelezték. Különösen megragadó volt a római kutakat festő muzsika színgazdagsága és összefogott koncepciójú vezénylése. A szünetben mindenki egy itáliai vakációról álmodozott.

A második részben meglepő megoldásokra is akadt példa, de úgy, hogy sem Gatti, sem a zenekar nem akart különösebben eredeti vagy meghökkentő lenni. Nem kitaláltak valamit, hanem egyszerűen eljátszották Csajkovszkij sláger-szimfóniáját úgy, ahogy nekik jól esik. Hogy nem mindig azt hallottuk, amit megszoktunk (a magam részéről én ezért járok koncertekre), az lehet. De képtelenség volt nem hinni az első tételben tépelődőt, a másodikban szerelmesen epekedőt, a harmadikban táncba invitálót, a negyedikben duhajkodót alakító amorózónak. A negyedik tétel kódája pedig már tényleg akkora túlzás volt, hogy még Gatti is elnevette magát. De hát nem ezekért a túlzásokért szeretjük Puccinit vagy Fellinit? De igen.

Ráadásként eljátszották Verdi Macbethjének nyitányát. Mit mondjak: boszorkányosan és őrjítően.

Molnár Szabolcs
Gramofon Zenekritikai Műhely