Oláh Kálmán (zongora) és a Miskolci Szimfonikus Zenekar koncertje
Május 20., Jövő Háza (volt Millenáris) Teátrum

Oláh Kálmán Jazz-zenész szimfonikusokkal © Gramofon

Oláh Kálmán már többször bizonyította, hogy egészen nagy formátumú muzsikus; nem elégszik meg a jól bevált, megszilárdult műfajok, hangszerösszeállítások és formai megoldások nyújtotta lehetőségekkel, a biztonságos szalagkorlátok által védett utakkal, melyekről amúgy nem nyílik valami tágas kilátás. Oláh jazzcombót házasít vonós- és kamarazenekarral, népdalokat jazzesít, Bach-átiratokat készít. Most a Jövő Háza Teátrumban hangzott el Concerto for Symphony Orchestra and Jazz Band című műve, mely a 2001-ben, a Budapest Jazz Orchestra által bemutatott Concerto for Jazz Orchestra áthangszerelt változata. Ahogy Kovács László, a Miskolci Szimfonikusok karmestere is elmondta elöljáróban, Kálmán a lehető legnehezebb feladatot választotta: ahelyett, hogy a big bandben megtalálható réz- és fafúvós hangszerek, valamint ritmusszekció mellé néhány vonós szólamot ragasztott volna, ő teljesen átdolgozta a művét, és egy hagyományos nagyzenekar által előadandó opust alkotott. A Concertót első ízben 2004-ben mutatta be a Miskolci Szimfonikus Zenekar a városukban megrendezett Klazz Fesztiválon.

A budapesti koncerten bebizonyosodott, hogy az előadók szempontjából a jazzből a klasszikus zene felé nyíló ajtó tágabbra tárható, visszafelé azonban nem egyszerű átoldalazni. Oláh és jazzcombójának – Bacsó Kristóf szaxofonos, Szandai Mátyás bőgős, Balázs Elemér dobos és Pödör Bálint ütőhangszeres – játéka finoman simult a szimfonikus zenekar által játszott szólamokba, ami aláhúzza a pianista kiváló kompozíciós érzékét, és dicséri a jazz-zenekar minden tagját. A határozott lüktetést, szigorúbb tempót kívánó részekben viszont nem mindig jeleskedett a szimfonikus zenekar, és sajnos olykor tökéletesen illusztrálták a tételt, mely szerint a klasszikus zenészek hadilábon állnak az egyenletes tempókezeléssel. Főként a rezek lötyögtek, néha még hangmagasságban is pontatlanok voltak. Mindez azért nem zökkentette ki a hallgatót végzetesen.

Ha a biográfiáiban nem említené Oláh Kálmán Bartók és Stravinsky hatását zenéjére, akkor is tetten lehetne érni az árulkodó motívumokat, arról azonban szó sincs, hogy Kálmán epigon volna. Tény, hogy sűrűn és fürgén cikázó improvizációi alapján könnyebben azonosítható, mint sokszor képszerű kompozíciói nyomán , de elmondható, hogy minden tekintetben saját egyéniségének kifejezésére törekszik. Mértéktartó személyiségét tükrözi, hogy nem „zongorázza agyon” a darabot, épp megfelelő arányban jut szóhoz ő, a jazzcombo – mint egység és mint szólisták csapata –, valamint a nagyzenekar. A legtetszetősebbek számomra azok a részek voltak, ahol a jazzkvintett hangzását sűrítette, még terebélyesebbé, gömbszerűbbé tette a zenekar – de jó is egy valódi vonóskart hallani a szintetizátorszőnyeg helyett, főleg ha olyan gyönyörű felrakásokat hallhatunk, mint a Concertóban!

A szünet után két, szintén szimfonikus zenekarra és jazzegyüttesre íródott népdalfeldolgozást hallhattunk Szalóki Ági közreműködésével, aki most is lenyűgözte a közönséget sallangmentes, érzékeny, érzelemgazdag és autentikus éneklésével. Az amerikai vibrafonos, David Friedman Rossz hang-tangója, majd a Bacsó Kristóf szopránszaxofonjával a melankólia mélységéig hatoló Szomorú vasárnap után Oláh Kálmán Last Moment című darabja visszakanyarította a hangulati ívet, ha nem is az ujjongásig. A ráadásban a jazzkvintett rögtönzött egy standardet, míg a komolyzenészek csak figyelték kollégáikat. Többen elismerően bólogattak a szólók hallatán – mi is.

Bércesi Barbara
Gramofon Zenekritikai Műhely