Snétberger Ferenc Klasszicizálódás felé © snetberger.com

Snétberger Ferenc közel húsz éve a világ egyik legegyénibb stílusával rendelkező gitárművésze. Ezt azért sietek leszögezni, mert a továbbiak enélkül talán nem tűnnének túlságosan hízelgőnek. A művész egyéni stílusát azóta nem lehet szem elől téveszteni, mióta Dés Lászlóval és Horváth Kornéllal közösen megalapította a Trio Stendhalt: a kamarajazz-formáció a 90-es évek elején a mainstreamtől elszakadó, puritán, de szellemes hangszerelésű, különböző invenciókat egyedi stílusában összeforrasztó muzsikát játszott. Koncertjei sajátos báját az adta, hogy tagjai az elsők között kapták meg az élettől az ajándékot Magyarországon, hogy jazz-zenészként teltházas, őrjöngő közönség előtt játszhattak.

Bár Snétberger többször is kísérletet tett arra, hogy a korszakot lezárja és újat nyisson művészi pályáján, szerintem ez a mai napig nem sikerült. Nem mintha különösebben zavarna ez a tény. A művész ugyanis olyan kincsre lelt gitárjában, amilyenre kevesen: köztük van a brazil Egberto Gismonti vagy az Oregon együttes művészeti vezetője, Ralph Towner. Ezeknek a művészeknek a keze alatt a gitár olyan médiummá válik, amely több szempontból is természetfeletti dolgokra képes. Először is hangzása sikeresen helyettesít egy egész, kisebb szimfonikus kamarazenekart. Másrészt olyan dinamikai és ritmikai megoldásokkal ajándékozza meg a közönséget, amelyek viszont jóval túlmutatnak egy kamarazenekar kapacitásán. Nem utolsó sorban Snétberger is – két kollégéjához hasonlóan – olyan dolgokról mesél hangszerével, amelyekre szavakat aligha találnánk. Az a fajta poézis, líraiság, amellyel képes szállni témáinak ívén, ritkán hallható más környezetben. Ugyanezt hallottam meg a Trio Stendhalban is annak idején, és a mostani koncerten is folyamatosan a nosztalgiát próbáltam leküzdeni. A klasszikus gitáron a régi kompozíciók csendültek fel – nekem űgy tűnt, hogy még a sorrendjük is megegyezett az egy évvel ezelőtti szólókoncertével, de valószínű, hogy tévedek. Kibontásuk sokszor hosszú improvizáció keretén belül történt, de ennek eszköztárában több a már jól ismert elem, mint az új, valóban invenciózus pillantok.

Nehéz friss ötletekre lelni Snétberger játékában, ami abban az esetben nem jó, ha letisztult stílusát, játékának, szólótechnikájának eszköztárát jól ismeri a hallgató. Így van ezzel a budapesti törzsközönség is, amely évente kétszer meghallgatja Snétbergert élőben – egyszer szólóban, egyszer aktuális zenekarával. A megszokott szerzemények, megszokott szólók, megszokott érzelmi vonalak után megszokott taps, és megszokott hazamenetel – a koncert nem okoz már annyira mély élményt, igazi katarzist, mint évekkel ezelőtt. A klasszicizálódás útja veszélyes, különösen, ha aktív zenész választja – akár tudattalanul is – ezt az utat. Egy kis meglepetést, kiszámíthatatlanságot kérünk szépen még!

H. Magyar Kornél
Gramofon Zenekritikai Műhely