A világ gazdasága már 1973 októbere előtt is sebezhető volt. A világháború vége óta a globális gazdaság alapját jelentő Bretton Woods-i rendszer 1971-re felbomlott, az Egyesült Államok és Nyugat-Európa pedig ugyan katonailag együttműködött, a gazdasági döntéshozóik között egyre fagyosabb lett a hangulat. Ebben a helyzetben komoly volt a veszély, hogy egy geopolitikai krízisből gazdasági válság is lesz.

De az átlagember ebből sokat nem vett észre. Az 1946 és 1973 közötti időkre úgy emlékeznek vissza a világ nyugati részén, mint a gyors, már-már korlátlan fejlődés és a fogyasztás időszakára. Nagy autók, nagy házak, nagy utazások – azzal a megdöbbentő helyzettel szembesült a világ szerencsésebb része, hogy évtizedeken át kitartott a növekedés. Ennek lett szinte szó szerint egyik pillanatról a másikra vége.

Baljós jelek és a Nixon-sokk

A fogyasztást látványosan pörgette a rendkívül olcsó energia. Az USA és Nyugat-Európa évtizedeken át szinte változatlan áron vette az olajat, és ahogy a szállítás olcsóbb lett, egyre inkább a Közel-Keletről szerezték be. Egy hordó olaj világpiaci ára 1971-ig ugyanúgy 1,80 dollárba került, mint 1959-ben. Az olajat eladó arab államoknak ez egy ideig még megfelelő volt, aztán rájöttek, hogy kérhetnének több pénzt is. 1971 elején született egyezség: 2,18 dollárra nő az olajár, majd évente további 5 centtel.

 

Még valami kellett ahhoz, hogy kitartóan nőjön az életszínvonal: pénzügyi stabilitás. A Bretton Woods-i rendszerben 43 ország a dollárhoz kötötte a saját pénzének értékét (plusz-mínusz 1 százalék eltérést engedve), az USA pedig garantálta számukra, hogy korlátlan mennyiségben vált át dollárt aranyra. Így a háború után Nyugat-Európában és a Távol-Keleten gyors lehetett a gazdasági talpra állás, az USA pedig szabadon nyomtathatott dollárt, hogy legyen miből fizetnie a saját fejlődését (és háborúit). Csakhogy húsz évvel később Nyugat-Európa már volt annyira fejlett, hogy ez inkább korlátozta őket, elkezdték visszaváltani a dollárjaikat aranyra, néhány állam ki is szállt a rendszerből.

Az amerikaiaknak ez érthetően nem tetszett. 1971-ben – egy olyan péntek 13-i tanácskozáson, amelynek utólag gyakorlatilag minden résztvevője azt állította, nem az ő ötlete volt, amiről megegyeztek, ő csak lebeszélni próbálta a többieket – a kormány és a bankrendszer vezetői eldöntötték, kiszállnak a Bretton Woods-i rendszerből és megemelik az importvámokat.

A két probléma ekkor összeért. Az USA iránt megmaradt bizalom erre megtört, vad spekulációk kezdődtek a dollárral, 1973-ban már estek a világ tőzsdéi. A dollár leértékelődése miatt pedig az olajtermelő államok többször is megemelték az olaj árát, újratárgyalva a szerződéseiket. Ezt együtt hívják a gazdaságtörténészek Nixon-sokknak – és valljuk be, sokat elmond az akkori amerikai elnökről, hogy nem is az a botránya lett a leghíresebb, amely miatt egy gazdasági krízist elneveztek róla.

És jött a háború

1973. október 6-án Egyiptom és Szíria megtámadta Izraelt. Mindenkit váratlanul ért a háború kitörése – az izraeli hírszerzés egyik legnagyobb, nehezen megmagyarázható kudarca volt az, hogy csak két nappal a támadás előtt szereztek tudomást a támadás tervéről, és szinte teljesen felkészületlenül élték át a harcok első óráit, épp úgy, ahogy 50 évvel később is történt.

 

A jelenlegi izraeli események nem értelmezhetőek az 50 évvel ezelőtti jom kippuri háború nélkül

Alaposan átrendezte a Közel-Keletet, Izraelt pedig az USA stratégiai szövetségesévé kovácsolta az 50 évvel ezelőtti jom kippuri háború, amely amely máig ható nyomokat hagyott Izraelben.

Az olajárakról szóló szerződések következő tárgyalási köre október 8-ra lett volna esedékes – nyilván egy ilyen helyzetben sikertelenül zárult. Már csak azért is, mert 10-ig, abban a három napban, amíg próbáltak tárgyalni az árakról, világossá vált, hogy az Egyesült Államok minden lehetséges módon támogatni fogja Izraelt. 12-én, aznap, amikor a hírszerzés kiderítette, hogy a Szovjetunió napi 60 repülőn szállítja a harci eszközök utánpótlását Egyiptomnak és Szíriának, az USA is elkezdett fegyvert küldeni Izraelnek.

Ráadásul időközben nagyot fordult a harci helyzet is. Az izraeli hadsereg az első sokk után összeszedte magát, október 10-re visszafoglalta Szíriától a Golán-fennsíkot, a Sínai-félszigeten pedig megállította az egyiptomiak előrenyomulását. Október 11-től aztán Szíriával, 14-től pedig Egyiptommal szemben ellentámadásba mentek át, és az arab államok néhány nap alatt azzal szembesültek, hogy ennek katasztrofális vereség is lehet a vége.

Ekkor döntöttek úgy, hogy bevetik az olajembargót fegyverként. Október 17-én az arab olajtermelő országok olajembargót akartak bevezetni az USA és szövetségesei ellen, de ebből végül csak 5 százalékos termeléscsökkentés és a legnagyobb olajtermelő, Szaúd-Arábia nélküli embargó lett, mert a háborúból addig kimaradó szaúdiak még egy tárgyalási körrel megpróbálkoztak az Egyesült Államokban. Nem tudni, hogy ennek mekkora sikere lehetett volna –

jött ugyanis Nixon, és úgy döntött, ő lesz a főszereplő.

Az izraeli kormány október 18-án 850 millió dollárnyi felszerelést kért az USA-tól. Az amerikai elnök viszont valami nagyon látványosat akart lépni, és arra kérte a Kongresszust, inkább 2,2 milliárd dollárnyi támogatást adjanak. Ezzel mérhetetlenül magára haragította a teljes szaúdi diplomáciát, Fejszál király pedig 19-én este kihirdette, hogy másnaptól az országa egyáltalán nem küld olajat az Egyesült Államoknak, Nagy-Britanniának, Kanadának, Hollandiának és Japánnak, majd csatlakozott hozzá Irakot és Líbiát kivéve minden olajtermelő közel-keleti állam.

 

Még egy kis Watergate

Nem csoda, hogy Nixon pánikszerűen viselkedett és bármit megtett volna a népszerűségért. A Watergate-botrány, amelynek ekkor még javában tartott a felgöngyölítése, ekkoriban fordult igazán komolyra, az az október 20-a pedig az amerikai politikának az egyik legsűrűbb napja volt. Nem elég, hogy aznap kezdődött meg az embargó, Nixon ezen a napon utasította a legfőbb ügyészt, hogy rúgja ki a Watergate-ügyet vizsgáló ügyészt, ő viszont erre nem volt hajlandó, inkább lemondott, ahogy még azzal a lendülettel a helyettese is. Gyorsan egy autót küldtek a helyettesítési sorban következő ügyészhez, elvitték a Fehér Házba, letette az esküt és ő már alá is írta a kirúgási papírt. Nixon ötlete nem jött be, sőt, ez után jött ki az első olyan felmérés, amelyben az amerikaiak többsége már azt mondta, le kellene mondania. (És ha már 1973. október 20-nál vagyunk: a kultúrában is fontos ez a dátum, aznap adták át a sydney-i operaházat.)

Spórolni kell, még az autón is

Az embargó katonai szempontból teljesen sikertelen volt. Izrael előrenyomulása nem állt meg, az amerikai támogatás sem, október 25-én pedig úgy ért véget a háború, hogy mindenki úgy döntött, nem érdemes kipróbálni, beszállna-e a Szovjetunió, ha Izrael Kairóig nyomulna előre.

A gazdasági hatása viszont nagyon komoly volt. Az olajfogyasztás nyugaton 60-70 százalékkal esett már novemberre, az olajár pedig 400 százalékkal nőtt, és maradt magasan még az után is, hogy az embargó véget ért.

És ezt a mindennapokban is megérezték az emberek. Az Egyesült Államokban például arra kérték az embereket, hogy ne tegyenek ki karácsonyi díszkivilágítást, a benzinkutak 90 százaléka pedig a hétvége egyik napján nem árult üzemanyagot. Nyugat-Európa több országában – például Nagy-Britanniában, az NSZK-ban vagy Olaszországban – egy időre megtiltották a vasárnapi autózást, Hollandiában a törvény szerint akár börtönbe is küldhették azokat, akik túl sok energiát fogyasztottak. Kampányok indultak, amelyben arra kérték az embereket, hogy kapcsolják le a lámpákat, ha üresen hagyják a szobát, és ekkoriban vezettek be szigorúbb sebességkorlátozásokat is, hogy spóroljanak az üzemanyaggal – az USA-ban például 1974-től egészen 1986-ig egységesen 55 mérföld/óra (azaz 89 km/h) volt a lakott területen kívüli maximálisan engedett sebesség.

És persze ekkor lett vége a benzint zabáló gigantikus autók korszakának is, legalábbis egy időre. A nyugatnémet és a japán autóipar számára volt ez óriási lökés – ők addig nem tudták felvenni a versenyt az egyre nagyobb és egyre többet fogyasztó amerikai autókkal, ez után viszont épp hogy előnyt jelentett a kisebb fogyasztás. De az sem véletlen, hogy a legsúlyosabban büntetett európai országban, Hollandiában ez után indult meg a kerékpáros forradalom. És nem csak így hat az 1973-as sokk mindmáig: egy kutatás nemrég kimutatta, hogy a választásokon még most is azok az emberek hajlamosak leginkább büntetni a kormányt a drága benzinért - vagy épp jutalmazni az olcsóért -, akik az 1970-es években már felnőttként élték át az ár elszállását.

 

Pedig maga az embargó viszonylag hamar véget ért: a szaúdi király és tanácsadói 1974 márciusára rájöttek, akkora inflációt okoztak, hogy azzal a nyugati bankokban tartott pénzük elveszti az értékét. Úgyhogy hajlandóak lettek arra, hogy amerikai fegyverszállításról, és cserébe a szankciók végéről tárgyaljanak – gyorsan vége is lett az embargónak. De ekkorra sok negatív gazdasági hatás már elkerülhetetlen volt.

Nyugat-Európa és az USA ekkor szembesült hosszú idő után először a stagflációval, amikor a gazdaság nem nőtt, az infláció ellenben megugrott – és ez kitartott az 1980-as évek elejéig. De mi keleten sem jártunk jobban: olcsó olaj nélkül nem lehetett fenntartani a keleti blokk addigi nyomott árait sem a végtelenségig. Egy darabig megpróbálták megállítani az olajárakat a határon, de aztán az 1979-es iráni forradalom után kitört második olajválságban a fejünkre zuhant, hogy egész odáig úgy tettek a vezetők, mint ha figyelmen kívül lehetne hagyni a gazdasági realitást. És persze ekkor szembesült először a világ azzal, hogy hosszú távon muszáj lesz más energiaforrást is keresni, ha valami miatt nem lenne elég olajunk.