Az elmúlt 30-40 évben a világgazdaság új fejlődési korszakába lépett. Sokszor szoktuk, hibásan, globalizációnak nevezni ezt az időszakot. Hibásan, hiszen a globalizáció nem egy állapot, hanem egy folyamat, mely a gazdasági folyamatok növekvő nemzetköziesedését, így a nemzetközi kereskedelem, vagy nemzetközi tőkeáramlás, de akár a migráció növekvő jelentőségére utal.

Ahogy Richard Baldwin remek könyvében leírja, ez a folyamat napjainkra ért el új szintet. A 19. század és a 20. század első felének első globalizációját, melyet a termelés és a fogyasztás szétszakadása, az országok közötti klasszikus fejlett-fejlődő munkamegosztás, „mellékhatásaként” pedig a köztük létrejövő fejlődési szakadék jellemzett, felváltja egy, az információs és kommunikációs technológiák fejlődésére épülő második szakasz.

Lehetségessé válik az egyes országok eltérő adottságait adott helyen egyesítve (például az olcsó kínai munkaerőhöz a fejlett amerikai technológiát hozzáadva) még hatékonyabb termelés megvalósítása. Ennek következménye a termelés globalizációja (második globalizáció). Napjaink világgazdasági folyamatai azonban mintha kikezdenék ennek a folyamatnak az alapjait, és megpróbálnák visszaforgatni az idő, és a világgazdaság fejlődésének kerekét.

Ebben az esszében azt vizsgálom, hogy mi lehet ennek az oka, illetve mik lehetnek a lehetséges következmények?

A második globalizáció következtében drasztikusan megváltozik a világgazdaság szerkezete. Az ipari termelés egyre kevésbé a fejlett országok sajátja. A fejlett országok termelői kihelyezik az ipari termelés egyre nagyobb részét periferiális vagy félperiferiális országokba: a mindenki által ismert példa Kína, de a mi régiónk is célpontja az ipari termelés áthelyeződésének. Azok a fejlődő országok, amelyek képesek voltak ebbe a folyamatba bekapcsolódni, ugrásszerű fejlődést értek el, és ezzel a világgazdaság fontos szereplőivé váltak (lásd például az elemzői körökben a 2000-es évek elején kitört, és a válság után is sokáig kitartó „BRIC mániát”).

Mindeközben a fejlett világban megindult dezindusztrializáció kikezdte az ott kialakult társadalmi status quót. Egyre több alacsony és közepes képzettséget igénylő, korábban stabil állás szűnt meg, míg egyre nagyobb igény mutatkozott magasan képzett, az innovációban, a termeléshez szükséges háttérszolgáltatásokban jártas munkaerő iránt, akiknek bére emelkedni kezdett. Természetesen itt is maradtak alacsonyabb presztízsű munkahelyek, ezek azonban sokszor részmunkaidős, szezonális állások, melyek jóval kisebb anyagi biztonságot, megbecsültséget jelentenek (például futárok, takarítók, építőipari munkaerő).

Branko Milanovic könyvében elefánt-görbének nevezete el azt a jelenséget, mellyel rámutat arra, hogy

a fejlett világ társadalmának alsó és alsó-középső rétegei az elmúlt évtizedekben semmilyen pozitív jövedelemváltozást nem érzékelhettek, szemben a fejlettek felső és felső-közép, illetve a fejlődők középosztályaival.

A fenti összegzés tulajdonképpen rámutat arra, miért is lehet veszélyben, elsősorban a populista fenyegetések miatt, ez a kialakult modell. Természetesen a második globalizáció mögött a technológiai változás a legfontosabb mozgatórugó. De nem szabad elfelejteni, legalább ilyen fontos volt a kormányzatok támogató gazdaságpolitikája.

Ugyanez az időszak, különösen a fejlett világban együtt járt a nemzetközi kereskedelemi és pénzügyi folyamatok liberalizációjával: csökkentek a kereskedelemi akadályok, elhárultak az akadályok a rövid és hosszú távú tőkeáramlások útjából, nemzetközi egyezmények születtek a beruházások nemzetközi védelmére. A Világkereskedelemi Szervezetnek tagja lett a legtöbb fejlődő ország, egy részük (például Kína) igen kedvező feltételekkel.

Azok a mindenkori politikai döntéshozók azonban, akik ezeket a szakpolitikai döntéseket meghozták, egy fontos dologról elfeledkeztek: a gazdasági folyamatoknak vannak nem szándékolt társadalmi következményei, amelyek – Polányi Károly terminológiáját használva – beágyazódnak a társadalomba. Amennyiben ezekről a hatásokról elfeledkezünk, úgy a társadalomban automatikusan védekező mechanizmusok indulnak meg, úgynevezett ellenmozgások kezdődnek. Az elmúlt évek válságtendenciái pontosan ezekre a figyelembe nem vett társadalmi folyamatokra reflektálnak.

Egyfelől, ahogy arról már volt szó, a második globalizáció a fejlett világban számos társadalmi csoport számára kifejezetten negatív hatással volt. Tekintve, hogy az elmúlt évtizedekben a klasszikus politikai jobb- és baloldal mind azonos gazdaságpolitikai vezérfonalak mentén folytatta saját politikáját, így ezen veszteseket igazán egy politikai erő sem tudta megszólítani. Jellemzően ők azok, akik napjainkban az úgynevezett globalizációellenes, nacionalista, populista pártokra szavaznak.

A másik ok, hogy a fejlett országok politikája mintha arról is elfeledkezett volna, hogy a második globalizáció által adott gazdasági felzárkózással a fejlődő világ egyes országai nem csak hogy élnek, de az ebből fakadó előnyöket politikai hasznokra, befolyásszerzésre kívánják majd fordítani. Napjainkra világossá vált: Kína tökéletesen kihasználta a számára kedvezően aszimmetrikus, elsősorban kereskedelempolitikai szabályokat, és ma már kész a gazdasági potenciálját (még ha ennek pontos mértéke kérdéses is) politikai befolyásszerzésre fordítani.

Ez mintegy tíz-tizenöt évvel ezelőtt Afrikában kezdődött el és napjainkban az Új Selyemút politikájával – a régiónkban is – folytatódik, de az expanzió elsősorban a Dél-kínai-tengeren nyilvánvaló és jelentős. Mindez a másik oka annak, hogy elsősorban az Egyesült Államokban, megnőtt a támogatottsága az újbóli elzárkózásnak: hiszen a további nyitottság a geopolitikai status quónak a felbomlását vetíti előre.

És hogy mik a kilátások? Az első globalizáció történetében már tapasztaltunk egy nagy törést (az ún. nagy átalakulást): az első világháború, az 1929-es recesszió, majd a második világháború sok szempontból nagyon hasonló folyamatok előztek meg, mint amikről most beszélünk. Az erre adott válasz a Bretton Woodsban szervezett konferencián kialakított, a társadalmi folyamatokat és elvárásokat figyelembe vevő és beszámító (így például a vesztesek kompenzálása a jóléti államokon keresztül) keretrendszer volt. Ehhez visszatérni, a termelés átalakulása miatt, igen nehéz, tán lehetetlen.

Ha az analógia helytálló, akkor a megoldás is hasonló lehet: valamilyen teljesen új alapra, egy mindenki által elfogadott átfogó keretrendszerre kellene helyezni a világgazdaság irányítását.

A szerző a Corvinus Egyetem Világgazdasági Intézetének adjunktusa.