Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Nigériában az adórendőröket nem mindig lehet megkülönböztetni a rablóktól, de a civil szervezetek ennek ellenére arról próbálják meggyőzni az embereket: jól járnak, ha megfizetik a közterheket.
Nincs olyan álmoskönyv, amelyik szerint jót jelent, ha százas szögekkel kivert, méteres lécekkel hadonásznak a kocsid előtt rosszarcú figurák. Ha pedig mindezt Nigéria kellős közepén, Kogi állam egyik mállófélben levő közútjánál teszik, ahol az emberrablás majdnem annyira gyakori, mint a pénztárcalopás az éjszakai négyes-hatoson Budapesten, akkor nem csak a telefont csúsztatod be észrevétlenül a legmélyebb zsebedbe, de egy ideig a levegővétellel is gondjaid akadnak.
Pedig elhagyatottnak nem nevezhető az út, és nappali világosság van (a sötétben utazásról igen erélyes hangon beszélték le helyi sofőrünket). Ráadásul eddig is kilométerenként állítottak meg csendőrök, katonák, közlekedési rendőrök – egyenruhájuk egyetlen közös eleme a vállukon lógó Kalasnyikov –, még a bevándorlási hivatal kötekedő tisztviselőjéhez is volt már szerencsénk. De azt is végighallgattuk, hogy sokszor épp ezek az egyenruhások adnak fülest azoknak a banditáknak, akik errefelé – ellentétben az ország északi részén működő szélsőséges iszlamista Boko Haram terrorszervezet akcióival – szimplán pénzszerzési céllal rabolnak el embereket. És legyünk őszinték: a kinyúlt kínai pamuttrikóra vetett mocskos láthatósági mellényben is elég nehéz meglátni az uniformist.
Ennél nagyobbat nem is tévedhettünk volna. A rosszarcúak ugyanis adószedők, a helyi útadó beszedésére vállalkoztak, a szöges lécek pedig sorompóként funkcionálnak, ha valaki az út minőségére hivatkozva fizetés helyett inkább a továbbhaladás mellett döntene. Végtelennek tűnő feszült vita és némi papírlebegtetés árán mégis kénytelenek belenyugodni abba: az autónk rendelkezik egy igazolással, amely felment a fizetés alól. Így aztán az sem derül ki, mégis mennyi pénzzel vágtak volna meg, és cserébe milyen bizonylatot húztak volna elő a neonzöld mellény alól.
Bő kilométerrel később hasonló brigád bukkan fel az út szélén – őket már helyi kísérőink is erélyesebben rázzák le. Amikor pedig azt kérdezem tőlük, vajon hogyan tudtuk volna nekik bizonyítani, hogy egyszer már fizettünk, egyikük csak ennyit válaszol: biztos adtak volna egy sajtpapírt. Ő inkább arra lenne kíváncsi, a beszedett pénzből mennyi jut el Kogi vagy a nigériai államszövetség kasszájába.
Senki nem tud semmit
A nigériai adórendszerrel kapcsolatban messze nem ez az egyetlen megválaszolhatatlan kérdés – ez már a Demokratikus Jogok Fejlesztéséért Alapítvány által szervezett, a méltányos adózással foglalkozó utunk legelején világossá válhatott a számunkra. Afrika legnépesebb országában például azt sem tudják, hányan fizetnek adót – ezen meglepődni azért meglehetősen álszent dolog volna, hiszen a lakosság létszámával kapcsolatban sincsenek megbízható adatok. Utóbbit nagyjából 180 millióra becsülik, közülük pedig 12-18 százalék fizethet adót.
A feketegazdaság arányát 60-65 százalékosra teszik, vagyis a cégek csaknem kétharmada is kívül esik az adórendszeren. Az adóbevétel a GDP 7-8 százalékára rúg – sorolja Tunde Aremu, az ActionAid jótékonysági szervezet nigériai koordinátora. Összehasonlításképp, az EU-ban és Magyarországon ez az arány 40 százalék körül mozog, de még a többi szubszaharai afrikai országban is meghaladja a 10, vagy akár a 20 százalékot.
Adót persze senki nem szeret fizetni, a szervezet abujai központjából mégis erre próbálja ösztökélni a helyieket. Nincsenek könnyű helyzetben, már csak azért sem, mivel a beszedett pénzből nem csak azok nem profitálnak, akiktől az utak szélén marták el, de azok a hivatalnokok sem, akiknek a 18 ezer nairás (nagyjából 17 ezer forintos) havi minimálbérükből vonják le az átlagosan 13 százalékos személyi jövedelemadót. Az oktatásról, az egészségügyi ellátásról vagy éppen a nyugdíjról sokan csak álmodhatnak a nyugat-afrikai országban – és ahogy láttuk, az úthálózat is sok kívánnivalót hagy maga után.
Az sem javít a helyzeten – erről már helyi aktivisták beszélnek –, hogy az emberek nem értik, miért kényszerítik őket többféle adó, illeték, járulék vagy vám megfizetésére. Ők csak azt látják, hogy a piaci árustól egymás után két-három csapat is pénzt visz el, leginkább az alapján, mekkora kupac zöldség tornyosul előtte, és jobbára függetlenül attól, a nap végére mekkora bevételt szerez termékei után.
Ezek a csapatok sokszor nem nagyon különböznek a szöges léccel támadó haramiaszerű alakoktól. Jobbára nem is az adóhivatal alkalmazottjai: az adóbeszedés kiszervezése virágzó üzlet – és nem feltétlenül az államkassza, inkább a vállalkozók számára. Más kérdés, hogy nélkülük még reménytelenebb lenne a rendszer működtetése, a nigériai adóhivatal ugyanis nagyjából hétezer munkatárssal működik – a tízmilliós Magyarországot ellátó NAV-nak csaknem 21 ezer alkalmazottja van.
Zúdul az olaj
Nehéz lenne persze egyik napról a másikra behozni a magyar fináncrendszer több száz éves előnyét, Nigériában azonban, egészen a legutóbbi időszakig nem is tettek sokat ennek érdekében. Pedig a törzsi vezetők után a brit gyarmatosítók letették az állami rendszer alapjait is; 1960 előtt jobbára a mezőgazdasági termékekre vetettek ki adót.
A függetlenség elnyerése azonban egy másik fontos eseménnyel járt együtt: ekkortájt indították be a nagyüzemi kitermelést az ötvenes évektől feltárt olajmezőkön. Ezek pedig kimeríthetetlen gazdagság forrásának bizonyultak. A világ tizedik és Afrika első számú olajkészlete tette Nigériát Afrika legnagyobb gazdaságává, némi kakaóbabon és a kaucsukon kívül ez adja az exportot is. És sokáig beérték az olajból származó bevételekkel ahelyett, hogy az adórendszer fejlesztésével bíbelődtek volna.
Aranytojást tojó tyúkok az országba nagy számban betelepülő külföldi olajvállalatok is, ám az ő adójukra sem tartott igényt az államszervezet. Ezek a társaságok rendre hároméves adómentességet kaptak (és kapnak) az amúgy 30 százalékos tao megfizetése alól, ezt elvben két évvel lehet meghosszabbítani – Tunde Aremu szerint viszont egyes esetekben a végtelenségig.
Ez a megoldás a nyugati világban sem ismeretlen, elég a LuxLeaksben feltárt több száz szerződésre gondolni, vagy felidézni az ír állam és az Apple között kötött megállapodást. Ám amíg Európában más adó is befolyik az államkasszába, Nigériában alig. A személyi jövedelemadó például az adóbevételek 0,1 százalékát tette ki 2008-ban, ami nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a lakosság több mint kétharmada napi egy dollárnak megfelelő nairából él. De az áfa sem tesz hozzá sokat az államkasszához. A forgalmi adó is alacsony – 5 százalék –, és az optimista becslések szerint is legfeljebb az áruforgalom tizede után fizetik meg.
Üres a kassza
Az, hogy az olaj után beszedett díjakon kívül más adóbevétel is jól jönne, először a nyolcvanas években vált világossá. Rendkívül jövedelmező éveken volt túl ekkor az akkor még Lagosban székelő kormány: az 1970-es évtized a világban az első olajárrobbanással, az afrikai országban pedig az olajcégek államosításával kezdődött. A korrupció burjánzása mellett ez aranyéletet hozott az állam számára, ám a nyolcvanas évekre a rendszerszintű lopás kiürítette a kasszát, és 1986-ban a Nemzetközi Valutaalap segítette ki Nigériát. Az IMF pedig kemény feltételeket diktált, egyebek között az adórendszer reformjával. Helyi szakértőink szerint ezúttal nem a gyarmatosítók, hanem a diktatúra segített az adózási fegyelem terjesztéséhez.
Sokáig nem tartott ez sem: a kilencvenes évek fordulóján az első Öböl-háború idején ugrásszerűen emelkedő olajárak megint csak lazítást hoztak – az épp aktuális junta krémje pedig megint busás jövedelmeket tudott saját bankszámlájára átutalni. A többi nem számított – még az 1999-es demokratikus változások után sem.
Egészen az elmúlt évekig, amikor a kőolaj ára a hordónkénti 130 dolláros szintről hirtelen zuhanásba kezdett, és ami ennél is rosszabb: ma már hosszabb távon is 50 dollár körüli árat tartanak reálisnak. Vagyis valamiféle tartós megoldásra van szükség, méghozzá olyanra, amely nem csak az állam bevételeit növeli, hanem a helyi lakosok is profitálnak belőle – ha már a sokszor tíz százalékot is súroló gazdasági növekedésből alig.
Nem véletlen, hogy ma már nem csak az IMF, de a civil szervezetek is ennek a jegyében próbálják rávenni a lakosságot az adó megfizetésére. Az ActionAid aktivistái például Bangladeshez és Brazíliához hasonlóan Nigériában is a nők számára biztonságos tömegközlekedés kialakítását várják el az adókért cserébe. Persze az afrikai országban ehhez előbb a tömegközlekedést kellene megteremteni. Menetrend szerint közlekedő városi buszokkal csak Lagosban találkoztunk, a fel-felbukkanó távolsági buszok használatáról pedig még azokon a területeken is mindenkit lebeszélnek, ahol nincs terrorizmus.
Az ActionAid szerint csak a fővárosban, az elővárosaival már hatmilliós Abujában 600 busz beszerzésére lenne szükség. Úgy számolnak, ez 54 millió dollárba kerülne – ezt az összeget állítják szembe azzal a 2,9 milliárd dollárral, amelyről a multicégeknek kínált adókedvezmények miatt éves szinten lemond az állam.
De egyszerűbb példát is hoznak: ha az adóbevételeket a vasúthálózat rendbetételére vagy autópályák építésére fordítanák, az áruszállítás gyorsabbá válna. A kamionok pedig nem a kétsávos közutakat használnák, így azok nem mennének tönkre olyan hamar. Ha pedig az autók nem a kátyúkat kerülgetve araszolnának, a lepukkant út szélén pénzes utazókra vadászó, az elmúlt időszakban évente több mint félezer áldozatot szedő emberrablók dolga sem lenne ennyire egyszerű.
| Nem megy könnyen az üzletelés |
Magyarország nigériai nagykövetsége 2013 őszén nyílt meg újra Abujában. A nem titkolt cél a gazdasági kapcsolatok erősítése volt, elsősorban a Déli nyitásra keresztelt stratégia keretében. Van hová fejlődni, hiszen a kilencvenes évekre jócskán visszaestek a korábban virágzó kapcsolatok. Az elmúlt években a Nigériából származó importunk elhanyagolható volt, 2013-at, 1,6 millió dolláros forgalmat leszámítva néhány tíz-száz ezer dollárt tett ki. Az export nagyságrendekkel több, de a százmillió dolláros szintet csak 2012–2014 között haladta meg, 2016 első 11 hónapjában pedig kevesebb mint 19 millió dollárnyi árut szállítottunk az országba. Lenne is mivel üzletelni, tavaly például az Alföldi Tej jelentette be, hogy UHT-tejet szállít az országba – ehhez képest az élelmiszerexportunk egyelőre elenyésző. Van ugyanis egy nagy gond. A Déli nyitás keretében az Eximbanknál elérhető, 85 százalékot fedező hitel feltétele az, hogy egy helyi partner garantálja a maradék 15 százalékot, a lapunknak nyilatkozó szakember szerint azonban itt rendre elakad az üzlet. |
A kormányra hiába számít, aki korszerűsítené az otthonát, de akad pár lehetőség
Nehéz helyzetben van a költségvetés, ezért a kormány a falusi csok és a babaváró kivételével kivezette az ingatlancélú támogatásokat. Az uniós helyreállítási alapból esetleg még sor kerülhet mintegy 20 ezer ingatlan felújítására. Mindenki másnak maradnak a piaci megoldások.
