Szeptember elején lezajlott az első Közösségi Kertek Éjszakája. Pedig egy kollégám mondja mindig, hogy az emberek nem eléggé működnek együtt Magyarországon. Hogy a kistermelőt egészen addig ki fogja zsákmányolni a zöldséget-gyümölcsöt felvásárló nagykereskedő, amíg a termelők nem fognak össze és alakítják ki a maguk kereskedelmi láncát. Hogy valami nincs rendben egy olyan társasházban, ahol a hatvan szomszédod közül egyet sem ismersz. Bízunk egymásban? Ó igen, mert van már telekocsi kis hazánkban is, meg couchsurfing, meg közösségi kert. Lenne még mit dolgoznunk az ügyön? Nagyon is.

Emlékszem, megdöbbentett a beszélgetés, aminek két évvel ezelőtt voltam részese, amikor is szomszédünnepet szerveztem a XI. kerületben. Szórólapokkal dekoráltam ki az utcánkat, hogy akkor most tényleg és igazán összehozzuk az egymás mellett élőket egy délután erejéig. A tőlem három házzal arrébb nyílni készülő pizzéria tulaját pont elcsíptem utam során, és elmeséltem neki, miért is lenne előnyös megjelenniük a szomszédünnepen. Nem szponzorációt, nem ingyen pizzát kértem, hanem hogy jöjjenek ki a szombati eseményre ismerkedni a környékbeliekkel.

A kooperáció – és egyben az önmarketing – teljes hiánya ekkor kristályosodott ki számomra először, ugyanis a nyitás előkészületein utolsókat simító tulaj lerázott annyival, hogy „Majd megismernek minket, ha megnyitottunk”. Közgazdász fülemet azért sértette a válasz, mert ingyenreklámot hagyott veszni az illető egy olyan környéken, ahol háromhavonta bukkannak fel és tűnnek el minden emlék nélkül boltok, szolgáltatók, éttermek. Halkan jegyzem meg, a pékségek nem, azok mindent túlélnek Norbi édesítőszeres zsemléjére gerjedő kis országunkban. Erősen extrovertált énemet pedig azért nem simogatta a válasz, mert nem titkolt szándékom volt a közösségépítés, és bizony a visszautasítás csúfsága ért.

A szomszédünnep mindettől függetlenül lezajlott, de hogy miért is két év távlatából veszem elő ezt az esetet, annak oka a következő: az Európai Unió nemrég kiadott iránymutatásában a közösségi gazdaság kiépülését támogatja, ameddig az a köz érdekeit szolgálja, és megvalósítható az új vállalkozások, a régi piaci szereplők és a hatóságok együttműködésével. Fújjoghatunk az Uberre fújjogó taxisokra, akik valamiért túl gyakran nem akaródznak számlát adni, de azt is lássuk be, hogy egy régóta bejáratott taxis rendszert egy-két év alatt felrúgni nem lehet konfrontáció nélkül.

A modern, tudatos fogyasztó hatékonyan, átlátható módon és lehetőleg digitálisan megszervezve, illetve ha még futja szusszal, környezetkímélően szeret utazni. Hogy taxiórára, illetve sofőrvizsgára van-e igénye a tudatos fogyasztónak, e kérdést nyitva hagyom.

Voltam egy konferencián néhány hete, és pár résztvevővel csináltunk egy gyors felmérést: ötből négyen Airbnb-n foglaltunk szállást tartózkodásunk idejére. Az én szállásom 7500 HUF/éjszaka árért cserébe antik szagú (büdös) volt és nettó 5 percet beszéltünk a tulajjal kapcsolatépítés címén. Ez közösségi gazdaság? A javak megosztása megtörtént valóban, de az extrák elmaradtak, pedig az is szempont.

A megosztásos ügyletek gyakran feedbackelő rendszerben történnek, azaz például az Airbnb szállásadó és vendég véleményezheti egymást a honlapon, így a minőség javítása céllá válik. Sajnos abba már nem feltétlenül gondolunk bele, hogy vendégként sokan azért nem mernek negatívan véleményezni az Airbnb-n vagy couchsurfingen, mert tartanak a szállásadó negatív válaszreakciójától, viszont-feedbackjétől. Irtó jó ötlet a költséghatékony eszköz- és ingatlankihasználás, és hihetetlenül pörög ez a trend, még ha az Uber tőlünk távozott is. Vegyük észre a szépségét és hasznát a közösségi gazdaságnak csakúgy, mint az árnyoldalakat, ha már tudatos fogyasztók vagyunk.

Mindenesetre itt Európa közepén a szomszéd fűje mindig zöldebb, ezért szükségünk van egy kicsit jobb együttműködésre, egy kicsit több bizalomra és sokkal nagyobb nyitottságra.