A társadalom legfelső 1%-a úgy manipulálja a verseny feltételeit, hogy elért pozícióikat senki ne veszélyeztesse. Vélemény.
"A gazdasági válság következtében helyben járó Európában ma arra kérdésre kell választ találatunk, hogy miként tudjuk saját országunk gazdaságát ismét az élvonalba repíteni. A jó hír, hogy erre a kérdésre elődeink egyszer már választ találtak. Európa évszázadokon át volt a világ vezető gazdasági és politikai hatalma. A rossz hír, hogy mintha ezt Európa elfelejtette volna" – jelentette ki Orbán Viktor az MTA május elejei közgyűlésén. De vajon mit felejtett el Európa, és milyen választ kínál nekünk Orbán Viktor?
A tartós gazdasági hanyatlást - az egyén súlyos mentális problémájára utaló fogalommal - depresszióként jelölik. Okát, hagyományosan, a piacgazdaság két alapvető tényezőjének - a felkínált termékek, illetve az irántuk megnyilvánuló fizetőképes kereslet – zavaraival magyarázzák. A kínálat és kereslet eltérő jellegű visszaesését a „bébicsősz” és a „fogolytábor” recesszió különös fogalmaival írják le. (Harford, Tim: Az oknyomozó közgazdász. HVG, 2014.)
A bébicsősz recesszió modelljét a Washingtonba költöző, fiatal és házas kormányzati szakemberek kikapcsolódását, a gyermek-felügyelet megszervezésével segítő szövetkezet kínálja. Azt, aki vacsorázni vagy moziba akart menni, esetleg az egész hétvégét párjával tölteni, mások kisegítették a gyermekfelügyelettel. A fizetés nem dollárral, hanem egy olyan zsetonnal történt, amivel egy másik családnál, máskor ki lehetett egyenlíteni a hasonló szolgáltatást. Megállapodtak az „árban” és a nyilvántartásban is, mégsem indult be a rendszer.
Az ok: az elején mindenki csak felügyeletet akart vállalni, hogy összegyűjtse a zsetont a hosszú hétvégére, ám kimaradni, akár csak egy mozi erejéig, senki nem akart. Ha viszont mindenki csak megtakarít, és nem fogyaszt, a gazdaság „leül”. A megoldást egy keynesi ötlet adta: „ingyen” zsetont bocsájtottak ki, ami lehetővé tette a rövidebb idejű felügyeletet, majd így beindult az egész rendszer. A keresleti recesszió gyógyszere: pénz kibocsátásával rávenni az embereket a fogyasztásra, ami „felpörgeti” a gazdaságot és azután minden olajozottan működik.
A fogolytábor recessziót a kínálat hiánya váltja ki. Ilyenkor azért hanyatlik a gazdaság – mint napjaink Venezuelájában - mert üresek a polcok, kisöpörték a raktárakat. Az ilyen áruhiányt többnyire valamilyen külső sokk – természeti katasztrófa, háború, vagy az állam bevételi forrásának, pl. az olajbevételeknek a megcsappanása – idézi elő. A jelenséget Richard A. Radford, cambridge-i közgazdász írta le, saját 2. világháborús tapasztalatai alapján, amit angol hadifogolyként, a német fogolytáborban szerzett.
A Vöröskereszt egységcsomagokkal látta el a fogolytábor lakóit. Ezekben sokféle termék - tea, cigaretta, kávé, kakaó – volt, de mivel az emberek igényei különbözők, beindult a cserebere. Kialakult a piac, sőt még „pénz” is: a cigaretta. A fogolytáborban „normálisan” zajlott a kereskedelem és működött a piac, amíg érkeztek az egységcsomagok. Ám a háború vége felé a rendszeres ellátmány megakadt, áruhiány tört ki, és emiatt beköszöntött a recesszió. Az ilyen típusú - kínálati – recesszió egyetlen gyógyszere: az áruhiány megszüntetése.
Az 1929-33-as gazdasági világválságot követően a fejlett gazdaságok megtanulták, miként lehet a recessziókat kordában tartani és tüneteit enyhíteni. Az eredmény nem is maradt el: a múlt század második felében a gyors növekedés vált normává, amit csak időnként szakított meg a visszaesés. Amikor mégis beütött a recesszió, a központi bankok pénz kibocsájtásával, a kormányok beruházási programok megindításával orvosolni tudták azokat. Így a gazdaság gyorsan visszatért normális – növekvő - állapotába.
A 21. századba átlépve azonban a gazdaságok nem a megszokott módon reagáltak a korábban bevált terápiára. A bepumpált pénzekre addig érzékeny társadalom érzéketlenné vált a szokásos adagokra. Az egykor növekedést serkentő pénzkibocsájtás a gyógyszer-túladagolás jeleit kezdte mutatni. Még a növekvő dózisú pénzinjekció sem tudta növelni a gazdasági aktivitást. Miközben a lakosság, a vállalatok és az állam is eladósodtak, a gazdaság „életkedve” mégsem állt helyre.
Larry Summers volt amerikai pénzügyminiszter így jellemezte a helyzetet: a gazdaság normális állapotává vált a depresszió. Hiába élt a szabályozás a „túlösztönzés” eszközével, a növekedés és a foglalkoztatás csak valamelyest javult, azon az áron, hogy befektetési buborékok jöttek létre. Még az egyre növekvő adag serkentőszer sem tudta a nemzetgazdaság kívánatos teljesítményét fenntartani. Az ilyen, szűnni nem akaró depressziót nevezik - a rövid idejű recesszióktól megkülönböztetően - szekuláris stagnálásnak. (A szekuláris kifejezés ebben az összefüggésben hosszú távút jelent).
A tartós stagnálás előidézőjeként Paul Krugman, nemrég megjelent cikkében, a korábbiaktól eltérő, és meghökkentő elnevezésű okot: a rabló báró recessziót jelölte meg. A hagyományos keresleti vagy a kínálati recessziókkal szemben – érvelt - a modern társadalmak orvosolhatatlannak tűnő hanyatlása a gazdasági egyenlőtlenségek növekedésére, a monopol-szervezetek túlhatalmának erősödésére, és a versenykövetelmények általános gyengülésére vezethető vissza.
Az elnevezés a 19. század második felének Amerikájára, a rabló bárók korszakára utal. Jellemzője, hogy a társadalmat alapvetően kevésszámú, monopolhatalommal rendelkező és azzal visszaélő személy tartja a kezében. Nincs tiszta és átlátható verseny, néhány nagyhatalmú család a többség kizsákmányolását törvényesítő szabályt kényszerít a társadalomra. Ez a helyzet sokban emlékeztet a sportban jelentős problémákat eredményező dopping-jelenségre.
A versenyzők olyan tiltott szereket és csaló módszereket használnak, amelyek hozzásegíti őket a győzelemhez. Aki ilyen tesz, az beismeri: nem képes, vagy nem hajlandó annyit dolgozni, ami a vágyott sikerhez kell. Ezt tették a rabló bárók a 19. század végéig, és ebben bíznak napjaink monopóliumai. Növekvő erejüket nem versenyképességük javítására és folyamatos innovációra fordítják, hanem monopolhelyzetük tartósítására. Olyan politikusokat támogatnak, és olyan szabályozás mellett lobbiznak, amely a verseny átlátható és mindenkire egyaránt kötelező feltételeit gyengítik.
Pedig az elmúlt évszázad egyéni, vállalati és társadalmi sikertörténetei a versenyen alapultak. Azon, hogy egyre többen szállhattak be a versenybe, a helyezés a valóságos teljesítményeiken alapult, és a díj is azzal volt arányos. A verseny kikényszerítette az alkalmazkodást, ösztönözte az újítást, és mindez termékek végelláthatatlan sorát eredményezte. A verseny érdemessé tette befektetni a versenyképesség növelésébe: az egyéneknek a képzésbe, a vállalatoknak az innovációba. Lényegében ez alapozta meg a 20. század második felében a magas növekedési ütemet. A monopóliumok ugyan rendre megpróbálkoztak, hogy a versenyt kijátszva őrizzék meg elért pozícióikat, ám a demokratikus politikai rendszer fél évszázadon keresztül ezt sikeresen ellensúlyozta. Így a növekedést éltető verseny az élet minden területén fennmaradt.
A 20. század vége felé azonban megváltozott a közhangulat, és átlépve a 21. századba sokaknak végképp elege lett a versenyből. A bankok és vállalatok „túl nagy, hogy megbukjon” minősítését, nem vészjelként, hanem megnyugtató üzenetként fogták fel. Még a világgazdasági válságot is csak múló gondnak tekintették. Pedig egyre több területen derül ki: az eseményeket a nagy érdekcsoportok mozgatják, amelyek képesek a szabályozást saját javukra fordítani. Monopolhelyzetükkel visszaélve járadékvadászként viselkednek. A társadalom 99%-nak rovására csoportosítják át maguknak a jövedelmeket, és saját hatalmuk konzerválására használták azokat a forrásokat, amelyek egy évszázadon keresztül a növekedést szolgálták. Ezért tekinti Krugman a rabló bárók újbóli megjelenését a fejlett gazdaságokat sújtó szekuláris stagnálás legfontosabb okának.
Napjaink rabló báró recessziója azonban nemcsak Amerikát, hanem valamennyi modern társadalmat fenyegeti. A globalizáció veszélyeire való hivatkozással, mindenütt nő a polgárok fogékonysága a verseny elutasítására. Mind többen veszik tudomásul, hogy a gazdaságot a monopolhelyzetbe került vállalatok illetve érdekcsoportok a saját érdekeiknek megfelelően vezéreljék. A társadalom legfelső 1%-a pedig úgy manipulálja a verseny feltételeit, hogy elért pozícióikat senki ne veszélyeztesse. A verseny korábban mindenkire érvényes és átlátható feltételeit hatályon kívül helyezve, sikerült egy olyan játékot a társadalomra ráerőltetni, amelynek két szabálya van: „ha fej, akkor én nyertem, ha írás, te veszítettél”.
Ugyanakkor a felzárkózással küszködő társadalmakban a rabló báró recesszió még súlyosabb fenyegetést jelent. Ezeknél szinte ellenállhatatlan a csábítás, hogy a politikai oligarchiák az államot „elfoglalva és megszállva”, kizárólag az őket kiszolgáló gazdasági elitet hozzák helyzetbe. Másrészről, a demokratikus intézmények és tapasztalatok hiánya miatt ezek a társadalmak könnyebben „megvezethetők”. A lekötelezett csoportok kiválasztása és a lojális elit kialakítása a politikai oligarchia hatalmi pozícióinak „bebetonozását” ígéri. Szinte minden rendszerváltó ország elkapta ezt a - többnyire súlyossá váló - kórt. Ezeknek a társadalmaknak a 21. századi történelmét ezért alapvetően az határozza meg, képesek lesznek-e megtalálni az ellenszert.
Magyarország, 1990 előtt - a többi rendszerváltóhoz hasonlóan - a szocialista gazdaság megszüntethetetlen áruhiányával, azaz fogolytábor recesszióval küszködött. A piacgazdaság létrejöttével ez a recesszió-típus lényegében megszűnt. Az átalakuló gazdaság szembesült viszont a bébicsősz recesszió jelenségével. Az elmúlt két évtizedben ezeket a zavarokat - a különböző összetételű és eltérő fiskális politikát folytató kormányok, illetve a különböző vezetésű, és eltérő monetáris stratégiát követő MNB, gyakran személyi ellentétektől sem mentes vitái ellenére – több-kevesebb sikerrel orvosolni lehetett. 2000-et követően azonban – a felzárkózás megtorpanása miatt – váratlanul újra felrémlett a fogolytábor recesszió veszélye.
Ám az EU-ba való belépésünket követően Magyarország a 2007-2013 között mintegy 25.7 milliárd euró közösségi kohéziós forráshoz jutott hozzá. Ez az életbevágóan fontos külső forrásbevonás - a 2010-et követően „lenyúlt” nyugdíjvagyonnal kiegészülve – elfedte a gazdaság romló teljesítménye, és az emberek jóléti várakozása közötti feszültséget, amely kiélezte volna a fogolytábor recessziót. Az EU források ugyanazt a szerepet töltötték be, mint Venezuela vagy Oroszország esetén az olajbevételek: a versenyképességbeli elmaradást, illetve a monokultúrás gazdasági szerkezetből fakadó sebezhetőséget rejtette el. Emiatt, Magyarország EU-val való kapcsolatának akár csak gyengülése is, a „lélegeztetőgépről” való lekapcsolás veszélyét idézi fel.
A 2010 óta zajló átalakulásnak azonban van egy sokkal komolyabb veszélye: a rabló báró recesszió kialakulása. Országcsoportunkban – erre utalnak a lengyel események is – a felelős kormányzás és a demokrácia intézményei eleve sérülékenyek. Az intézményrendszer, az átalakulás ellenmondásai miatt mindenütt zavarokkal küzd. Magyarország azonban 2010-et követően átlépte azt a kritikus pontot, amelyen túl a romlás visszafordíthatatlan. A Fidesz minden döntése - az Alaptörvénytől a törvényeken keresztül, egészen a helyi szabályokig - a versenyfeltételek torzítását és a teljesítmény-követelmények gyengítését eredményezte. Az átlátható, mindenkire egyaránt érvényes és az esélyek egyenlőségét biztosító verseny helyett a régi urambátyám rendszer kezd működni minden területen.
Ezt testesíti meg a személyi függés kiterjesztése, az előrejutás lojalitáshoz kötése, az átláthatóság és számon-kérhetőség visszaszorítása, a vagyonok megbízhatóság alapján történő újraosztása, és a társadalom irányításában közreműködő intézmények totális megszállása. A lezajlott változások - annak ellenére, hogy a kormány és birtokában lévő média állítása szerint dübörög a gazdaság - szekuláris stagnálással fenyegetnek. Nem egyszerűen megtorpan az ország, hanem fokozatosan elmarad saját csoportjától, és az alsóbb – balkáni - osztályba bukhat.
Orbán Viktor és Matolcsy György gyors felzárkózásáról szőtt álmai - csak vágyálmok. Egy olyan korban, amikor a túlélés egyetlen esélyét az egyének alkalmazkodókészsége, a szervezetek versenyképessége és a társadalom megújuló-képessége növelése kínálja, a Fidesz által kiformált politikai, gazdasági és társadalmi rendszer Magyarországra hosszú távú leszakadását idézi elő. Ami ránk vár, az egyedül a fogolytábor recesszió.
A kormányra hiába számít, aki korszerűsítené az otthonát, de akad pár lehetőség
Nehéz helyzetben van a költségvetés, ezért a kormány a falusi csok és a babaváró kivételével kivezette az ingatlancélú támogatásokat. Az uniós helyreállítási alapból esetleg még sor kerülhet mintegy 20 ezer ingatlan felújítására. Mindenki másnak maradnak a piaci megoldások.