Atomcsend van Magyarországon. És itt most nem arról van szó, hogy Magyarország ne vállalta volna, hogy nem végez kísérleti atomrobbantást. Hanem arról a társadalmi csendről, amely a következő éveket, évtizedeket részben meghatározó kérdést övezi. Azt, hogy Magyarország az atomenergiát tekinti-e áramtermelése alapjának, és ennek megfelelően bővíti a nukleáris energián alapuló villamos energia arányát, megnövelve a paksi atomerőmű kapacitását. Vagy pedig más energiapolitikát követ. A kérdésnek a nyilvánvaló politikai, gazdasági összefüggésein túl súlyos társadalmi, filozófiai és az életminőségre is kiható vetületei vannak.

Nagykoalíció a hallgatólagos támogatás mellett

Az ügy a politika síkján eldöntöttnek látszik: a kormány kiemelt jelentőségű beruházásnak nyilvánította Paksot. A bővítés “nemzetgazdasági jelentőségére tekintettel” pedig Orbán Viktor miniszterelnök vezetésével kormánybizottságot állított fel a beruházással kapcsolatos stratégiai döntések előkészítésére. A bizottság két további miniszterrel, Németh Lászlónéval és Matolcsy Györggyel teljes, és az sem tekinthető véletlennek, hogy Kovács Pál klíma- és energiaügyi államtitkár nemrég a pécsi uránbányászás újraindításának esélyeit latolgatta.

Paks: házon belül

Túry Gergely

A parlamenti pártok közül a Fidesz–KDNP-koalíció elkötelezett a paksi atomerőmű bővítése mellett, a Jobbik egyértelműen atomenergia-párti, míg az MSZP a korábbi egyértelmű támogatóból mára óvatosabbá vált és a “széles körű társadalmi egyeztetés” fontosságát hangoztatja “a lehető legjobb megoldás érdekében”. Végül, hiába a nemzetközi zöldmozgalmak atomenergia-ellenes mozgalmában eredő gyökerei, még az LMP ellenzése sem egyértelmű: miközben a bővítést határozottan ellenzi, addig a jelenleg működő blokkok élettartam-hosszabbítását megfelelő garanciák mellett elfogadhatónak tartja.

Az atomenergia fejlesztésének ügye és ezen belül Paks bővítése tehát úgy tekinthető lefutottnak, hogy az atomenergia hasznosításáról és jövőjéről érdemi társadalmi diskurzus soha nem zajlott Magyarországon. Paks létesítése azokban az időkben történt, amikor akár otthon, akár a pártbizottságon maximum a zárt ajtók mögött zajlottak viták. Amikor axiómaként fogadták el, hogy Magyarország olcsó és biztonságos villamos energia ellátásának alapját Paks jelenti. A mostani bővítési tervek is erre a két alappillérre építenek, miközben ma már szakértők és gazdasági szakemberek tucatjai (a minap épp Jeff Immelt, a GE vezérigazgatója) vitatják az olcsó áram képletét. Azzal érvelnek, hogy egy ilyen, az első tervtől az átadásig tartó, minimum 10 évet felölelő nukleáris projektnek a finanszírozási költsége a többszörösére nőtt az elmúlt években, és akkor még a sugárzó hulladék kezelését is magában foglaló további költségekről szó sem esett.

Kinek higgyünk?

Azt, hogy egy atomerőmű mennyire biztonságos, az élet tizenegynéhány évenként illusztrálja: az 1979-es Three Mile Island-i balesetet emberi mulasztással, az 1986-os csernobili katasztrófát a hozzá nem értéssel, a 2011-es fukusimai eseménysorozatot pedig először a korábban soha nem látott méretű szökőárral, majd az ezt bőven tetéző sorozatos emberi hibákkal magyarázták. Az atomenergia ellenzői szerint nem lehet a dolgokat egy tervezőasztal négy fala közül szemlélni, csakis azt lehet nézni, hogy a mai világban, a mai körülmények között a jelenlegi finanszírozási lehetőségekkel, a valós költségek és kockázatok mérlegelésével szabad-e újabb atomerőműblokkok építésében gondolkodni. Az ellenzők válasza erre egyértelműen nem.

Adott tehát két, egymásnak ellentmondó, aligha összeegyeztethető nézőpont. Az egyik szerint a technológiai és tudományos ismeretek javát birtokló, a nukleáris energiával hivatásból foglalkozók dolga előkészíteni, majd végrehajtani az atomerőművi fejlesztést. Meggyőződésük, hogy Paksot jelentős állami szerep- és garanciavállalással a legkorszerűbb technológián alapuló fejlesztéssel bővíteni lehet. Sőt, bővíteni kell.

Az atomenergia előnyeit szerintük nem lehet mással helyettesíteni, maximum kiegészítésképp jöhetnek szóba más energiatermelési módok, így többek között a megújuló energiaforrások. Egyébként is, állítják, az atomenergia túlságosan bonyolult dolog ahhoz, hogy laikusok ebbe beleszóljanak. Az ellenzők mindezt kétségbe vonják. Tagadják, hogy olcsó és biztonságos lenne a maghasadás révén nyert áram. Centralizált energiatermelés helyett helyi erőművekben, megújuló energiaforrásokban, hálózatokban gondolkodnak. Végül pedig azt állítják, hogy a nukleáris gigaberuházások egyedüli biztos nyertesei a projektben részt vevő cégek, valamint a nekik zsíros megbízást adó politikai erők lesznek. Kinek higgyenek akkor az emberek?

Legyen olcsó!

Tavaly két közvélemény-kutatás látott napvilágot a témában. A TNS Hoffmann által a paksi atomerőmű számára végzett éves kutatás szerint 2011 szeptemberében a lakosság 73 százaléka értett egyet az atomerőmű működésével, 58 százaléka támogatta az erőmű üzemidejének tervezett meghosszabbítását és 51 százaléka értett egyet egy új atomerőműblokk megépítésével. A Medián az Origo megbízásából végzett tavaly nyáron hasonló témában kutatást, és eszerint a lakosság nagy többsége mind az élettartam-hosszabbítást, mind a bővítést elutasítja. Az élettartam-hosszabbítást a megkérdezettek alig 32%-a támogatja és 63%-a ellenzi, míg új blokk építését 36% támogatja és 58% ellenzi. A két kutatás eredményei fényévnyi távolságra vannak egymástól. Hol van tehát az igazság? Mit gondolnak minderről az itt élők?

Nagy valószínűséggel nem sokat, ennél százszor, ezerszer fontosabbnak vélt gondok töltik ki a mindennapokat. Eltekintve azoktól, akik megélhetésüket köszönhetik vagy remélik Pakstól, a bővítéstől és az atomenergia hasznosításától, a téma nincs a fórumok, de még a villamos megállói vagy kocsmai beszélgetések listáján sem. A nemzetközi tapasztalatokkal megegyezően itthon is egyedül az az elvárás a háztartási energiával szemben, hogy legyen és olcsó legyen.

Egyébként is, a téma messze túl bonyolultnak tűnik ahhoz, hogy véleményt lehessen formálni. Igaz, a kórházi ágyak számának korlátozásához vagy az egyetemi felvételi rendszerhez mindenki hozzászólhat, pedig a többség ott sem szakember, csupán fogyasztó és érintett. Az értelmiség körében sem sikk Paksról beszélni. Nem lett izgalmas kávéházi téma, nem izzik fel körülötte a közbeszéd, nem képezi művészeti alkotások vagy vitaestek tárgyát. Paks bővítésének ügye így a hivatalból ezzel foglalkozó tudósoknál, szakembereknél és politikusoknál marad.

Európa visszavonulót fúj

Pedig a világ néhány előttünk járó országa távolról sem tekinti a kérdést lefutottnak. Nemcsak a politikai és gazdasági erők, hanem a társadalom jelentős része is sajátjának és fontosnak tartja a nukleárisenergia-termelés kérdését és szavát akarja hallatni az ügyben. Japánban miniszterelnök bukásához vezetett az atomenergia támogatása, sok százezres tüntetéseken fejezik ki az emberek, hogy nem akarják vállalni a nukleáris energia termelésével járó biztonsági kockázatokat.

Németország leállítja atomerőműveit, a hagyományosan atomerőmű-párti Franciaországban a választási kampányban François Hollande a nukleáris energiatermelés mérséklésével kampányolt, Finnországban pedig egyre többen kérdőjelezik meg az immár 10 éve épülő és a 3 milliárd euró helyett immár 5,2 milliárd euró finanszírozást igénylő Olkiluoto erőmű építésének értelmét. A világban egyébként is szinte kizárólag a gyorsan fejlődő és jobbára erősen centralizált országokban épülnek atomerőművek: a 63 épülő reaktorból a legtöbb Kínában (26), Oroszországban (10) és Indiában (7) épül, míg Európában csak Szlovákia, Finnország és Franciaország foglalkozik egy-egy reaktor építésével.

3000 milliárdos kérdés

Az atomenergia hasznosításának mérlegre tétele pusztán attól bonyolult, hogy jó néhány, egymással összefüggő kérdésből áll. Érdemes ezeket a kérdéseket egyenként venni, megkeresni rájuk a megfelelő válaszokat, majd a válaszok összessége alapján dönteni. Adott tehát három stratégiai kérdés: Milyen energiapolitikát követ az ország az elkövetkező 20-30 évben? Az energiatermelésben milyen szerep jut a nukleáris energiának? Mindez hogyan befolyásolja az itt élők életét, jelenét és jövőjét?

Számos érv szól amellett, hogy mindezekre a kérdésekre nem adhat kizárólagosan választ egy olyan kör, mely hivatalból ezzel foglalkozik és az adott terület fejlesztésében egzisztenciálisan is érdekelt. Ezt a kört ki kell szélesíteni. Ahhoz ugyanis már egy sokkal szélesebb kör hozzá tud szólni, hogy milyen módon kívánja csökkenteni az ország az energiafüggőségét. Hajlandó-e áldozni energiatakarékos megoldásokra. Egyetért-e azzal, hogy 2-3000 milliárd forint (az összehasonlítás kedvéért: a Gripen vadászgépek máig napirenden lévő beszerzési értéke 340 milliárd forint) fordítódjon egyetlen, egyedi projektre. Mit tekint biztonságos megoldásnak és mennyit ér meg számára a biztonságos energiatermelés és -ellátás ügye.

Ezekben a kérdésekben jelenleg nincs társadalmi diskurzus, a szereplők egy része azonosítható csak be, véleményeket nem ütköztetnek. Egymás mellett elbeszélő monológok időnként megjelennek a médiában és bőven találkozhatunk a bővítés tervezésével, előkészítésével és népszerűsítésével kapcsolatos magabiztos hírekkel. Mindez azonban édeskevés egy olyan ügyben, amelyről, úgy tűnik, kevesen döntenek. De a súlyát mindenki viseli.