A számtalan különféle korrupció közül talán a rendőri korrupció van a leginkább szem előtt. Ez az, amiről a legtöbben hiszik, hogy tudják, miféle. Mindenki tud történeteket közlekedési rendőrökről, akik kisebb-nagyobb összeg fejében eltekintenek bírságtól vagy feljelentéstől. Esetleg hallottak eljárások megszüntetéséről, bizonyítékok eltűnéséről vagy váratlan felbukkanásáról. De mindez csak a felszín. A rendőri korrupció ennél sokkal változatosabb, rétegzettebb és változékonyabb.

Rendőrök mint adóbérlők

A közhatalom (önkormányzatok, pártok, kormányzati szervezetek, igazságszolgáltatás, egészségügy, oktatás) területén megfigyelhető korrupció a számos hasonlóság ellenére egy tekintetben bizonyosan különbözik a magánhatalmak (pl. a gazdaság) szféráján belül zajlótól. Mégpedig abban, hogy privilégiumokat teremt, amelyek ha gyakoriakká és megszokottakká válnak, akkor csak bizonyos (érdek)csoportokhoz tartozók számára teszik lehetővé az érdekeik érvényesítését. Úgy is mondhatnánk, hogy ez a korrupció a közhatalom privatizálása, azaz magánhatalommá alakítása.

Ehhez persze többre van szükség a közlekedési rendőrök megvesztegetésénél, bár kétségtelen, hogy a rendőr ebben az esetben is egyfajta „adóbérlőként” tevékenykedik, vagyis úgy viselkedik, mint aki bérbe vette az államtól a bírságokat, és maga dönt arról, hogy a kivetett büntetésekből mennyit fizessen be az államkasszába. Ha a korrupció valóban a közhatalom privatizálása, akkor egyáltalán nem mindegy, hogy csak a rendőrök kisebb csoportjainak korrupciójáról van-e szó, vagy mindent átható, szervezett korrupcióval állunk szemben.

Az első esetben még reménykedhetünk benne, hogy a rendszer alapvetően nem károsodott, és lehetséges kisebb változtatásokkal, reformokkal kezelni a problémát. A második esetben azonban az alapokat is érintő radikális átalakításra van szükség, amely az egész szervezetet meg kell, hogy változtassa.

Kis hatalom: kis pénz

Két tévedést feltétlenül el kell oszlatnunk a rendőri korrupcióval kapcsolatban. Az egyik az, hogy a rendőrök az alacsony fizetések miatt korruptak. A másik pedig az, hogy ellenőrzéssel és a büntetés szigorával vissza lehet szorítani a rendőri korrupciót. Valójában a jövedelemnek önmagában nincsen hatása a korrupcióra, viszont összefüggésben van azzal a régi hittel, hogy a társadalmi bajok mindig a rosszabbul fizetett, szegényebb társadalmi csoportoktól erednek. Ennek a hamis meggyőződésnek aztán az a következménye, hogy a hatalommal és vagyonnal rendelkezők bizonyos mértékig kivonhatják magukat a felelősség alól.

Csakhogy a rendőrségen is éppen úgy van, mint mindenütt máshol, a valóban jelentős nyereséggel járó korrupcióra azoknak van lehetőségük, akik a szervezeti hatalom csúcsain állnak. Az, hogy milyen mértékben nyitott számukra ez a lehetőség, alapvetően két tényezőtől függ: a szervezeti és a politikai viszonyok minőségétől.

Egy olyan szigorúan hierarchikus, alá-fölérendeltségre alapozott, parancsokkal irányított szervezetben, amelyet a funkciójából eredően nem lehetséges elszigetelni a civilektől, elkerülhetetlenül létrejönnek a korrupció feltételei. Semmit sem segít, hogy a rendőrkapitányoknak időnként be kell számolniuk az önkormányzat előtt a tevékenységükről.

Politika és rendőrség: hatalmi kapcsolódások

A másik tényező, hogy az így felépülő szervezetek a lehető legnagyobb hévvel állnak ellent a változásoknak. A nehézkes szervezetet azonban mégis valahogy működtetni kell. A szerkezetébe épített automatizmusok viszont csakis véletlenszerű eredményeket tesznek lehetővé. Az így keletkező problémák áthidalására csupán egyetlen mód van: a gazdasági és politikai hatalmasokkal fenntartott személyes kapcsolat. Több mint valószínű, hogy ezeket a kapcsolatokat nem a tiszthelyettesek és a beosztott tisztek építik ki, vagyis mindaz, ami korrupcióként ezekben a viszonyokban megjelenik, egyáltalán nem hozzájuk kapcsolódik, és semmilyen összefüggésben sincs a jövedelmek nagyságával.

A rendőri (és ügyészi) korrupció legveszedelmesebb formája, a politikai korrupció sem a beosztott rendőrökhöz kötődik. Ennek klasszikus esete az, amikor a helyi politikai hatalmasságok és a rendőrség helyi vezetői között alakul ki korrupt kapcsolat, és a politikusok a saját hatalmuk érdekében felhasználhatják a rendőrség hatalmát és eszközeit. A politikai korrupció a demokráciára legveszedelmesebb formája pedig az, amikor a kormányzati és a kormányzópárti politikusok koncepciózusan használják privilégiumaik kiépítésére és megőrzésére a rendőrséget. Mindkét esetben a hatalom és nem közvetlenül a pénz a korrupció mozgatórugója. Általában is mondhatjuk, hogy a rendőrségi korrupcióban sokkal fontosabb szerepet játszanak a hatalmi és karrierszolgáltatások, mint a pénz.

Korrupció mint jóvátétel

Az olyan rendőrségeken, mint a magyar, ahol a beosztottak szinte teljes mértékben ki vannak szolgáltatva a parancsnokoknak, több olyan hatás is éri a rendőröket, amelyek racionálissá teszik a korrupciónak minősített magatartásokat. Az egyik az, hogy a korrupció, mint a főnököktől független döntés, az önállóság látszatát nyújtja. A rendőr diszkrecionális döntési joga a legitim erőszakszervezetként működő rendőrség esetében nemegyszer vezet ahhoz, hogy az egyes rendőrök a saját személyes hatalmukként használják a polgárok által a rendőrségnek adott hatalmat és jogosultságokat.

A másik, a függelmi viszonyból származó hatás akkor lép működésbe, ha a rendőr szakmai tudása alapján úgy érzi, kompenzálnia kell a szervezet által okozott károkat. Ezt megérthetjük, ha tudjuk, hogy az ilyen rendőrségeken értelmetlen és káros munkák sokaságát végeztetik el a rendőrökkel. Tisztában vannak azzal, hogy a statisztikai adatok mesterséges előállítása nem a főnökeiken, hanem őrajtuk csattan, és ennek következtében elveszítik a civilek bizalmát. A centralizált, irracionálisan szervezett rendőrségeken a kaptányságok vezetői is kényszerhelyzetben vannak, mert a helyi problémák iránt érzéketlen és közömbös megyei és országos vezetés csak az igazoltatások és büntetések számával képes mérni a „teljesítményt”.

Az efféle teljesítménykényszerbe kergetett rendőrség akkor is szankcionál, amikor csak tájékoztatnia kellene, az elmulasztott büntetés viszont akár korrupciónak is minősülhet. Eközben az, ami valóban korrupció, természetes gyakorlatnak számít.

Hamis győzelmi jelentések

Krémer Ferenc

szerző Krémer Ferenc szociológus, történész, politológus. Kutatási területe a rendőri szubkultúra, előítéletek és korrupció. Doktori dolgozatát (PhD) a rendőri szubkultúra és korrupció összefüggései témakörében írta, és könyvalakban 2003-ban jelent meg A rendőri hatalom természete címmel. A Magyar Rendészettudományi Társaság Társadalomtudományi Tagozatának megalakulása óta az elnöke.

Korábbi vizsgálataink szerint a rendőrök közötti korrupció legalább akkora, ha nem nagyobb, mint a civilek és a rendőrök közötti. Az utóbbi esetben is főleg a rokonok, barátok és ismerősök a kedvezményezettek. Természetesen nincs kizárva, hogy a legutóbbi vizsgálat óta megváltozott a helyzet, de sajnálatosan az utóbbi tizenhárom évben senki sem volt kíváncsi arra, hogyan alakult valójában a magyar rendőrségi korrupció – az ilyen kutatásokhoz ugyanis Magyarországon az ORFK engedélyére volt és van szükség. Olvashattunk viszont győzelmi jelentéseket arról, hogy néhány hónap alatt hatalmas mértékben esett vissza a korrupció, például a fővárosban. Az ilyen jelentések azt bizonyítják, hogy igen hatékonyan működött és valószínűleg működik még ma is az a mechanizmus, amely leplezni akarja a valóságos helyzetet, feltehetőleg annak érdekében, hogy annak kedvezményezettjei minél több hasznot húzhassanak belőle.

A másik közkeletű tévhit az, hogy a szigorú ellenőrzés és a még szigorúbb büntetés gátat szabhat a korrupciónak – de ha ez így lenne, akkor Kínában már biztosan régóta nem volna korrupció, ámde van, ami legalábbis kételkedésre adhatna okot. Természetesen mind az ellenőrzés, mind pedig a büntetés szükséges, csakhogy mindkettőnek igen korlátozott a hatóköre. A vezetők általában hisznek az ellenőrzésben és nehezen értik meg, hogy vannak foglalkozások, amelyek alig-alig ellenőrizhetőek formálisan. Akármilyen pontos szabályozást is készítenek, akármilyen ravasz ötleteket is találnak ki, két dolog biztosan gátat szab a hatalmuknak. Az egyik a szituatív döntés lehetősége és kényszere, és ennek a beosztott rendőrök által viselt következményei.

A hallgatás fala

Közhely a rendőrszociológiai irodalomban, hogy a tényleges rendőri hatalom nem a vezetőknél, hanem a hierarchia legalján lévőknél van, hiszen ők döntenek arról, mit vesznek észre, mikor és hogyan avatkoznak be stb. Ezt pedig csak esetlegesen lehetséges a formális kontroll eszközeivel ellenőrizni. A másik, ami falat emel a vezetői ellenőrzés útjába, az a rendőri szubkultúra, hogy példát is mondjak, a hallgatás törvénye, amely annál inkább elszigeteli a vezetőket a beosztottaktól, minél erőszakosabban akarják érvényesíteni a hatalmukat. 1999-ben például a kutatásban válaszoló magyar beosztott rendőröknek mindössze 16 százaléka támogatta a formális kontrollt, azaz jelentette volna, ha kollégája korrupciót követett el. Nincs okunk feltételezni, hogy a helyzet azóta javult.

A tragédia az, hogy egy parancsuralmi szisztémában a vezetők többsége alkalmatlan arra, hogy ezt felfogja, ezért rendszerint tovább erőltetik az ellenőrzést, fokozzák a fenyegetést. Kiváló példája ennek a 2010-ben létrehozott Nemzeti Védelmi Szolgálat és az általa kidolgozott, mindent tudni akaró formanyomtatványok. Valójában ez a korrupcióellenes háború csak növeli a korrupciót, mert átláthatatlanná teszi a szervezetet. Be kellene látni végre, hogy sem a politikai, sem szervezeti viszonyokban élő korrupciónak nem gyógyszere, sőt inkább táptalaja a centralizált, katonás irányítási, parancsuralmi rendszer.

A rendőrség – a demokratikus világban – immár több mint negyven éve nem katonai jellegű szervezet, a szervezeti viszonyok demokratizálása az egyik legfontosabb korrupcióellenes eszköz. A másik a szakmai és foglalkozási kultúra átalakítása. Minél inkább a humán értékek köré szerveződik a szervezeti és a foglalkozási kultúra, annál inkább elutasítják a rendőrök a korrupciót, annál intoleránsabbak a korrupt rendőrökkel szemben. Ez a kultúra azonban csakis akkor bontakozhat ki, ha a rendőrségen belül is tiszteletben tartják az alkalmazottak emberi méltóságát, és ha a parancsnál fontosabb az erkölcs és a jogtisztelet.