Egy bekezdés erejéig néhány ismert dolgot muszáj ismét lejegyezni. Az Alkotmánybíróság (Ab) a minap megsemmisítette azt a törvényt, amely az állami cégek vezetőinek jó erkölcsbe ütköző végkielégítését volt hivatott korlátozni, de gyakorlatilag a közszférában minden (sok esetben hosszú évek munkájával kiérdemelt) 2 millió forint feletti végkielégítést 98 százalékos adóval sújtott volna. Ezzel egy időben az ellenzék pártjai bejelentették, hogy a magánnyugdíjpénztári jövedelmeknek az állami nyugdíjkasszába való átterelése, illetve az Ab jogkörének korlátozása miatt a köztársasági elnökhöz fordulnak, alkotmányossági kontrollt kérnek, illetve népszavazást kezdeményeznek. A vezető kormánypártnak ez pedig már úgy tűnik, hogy sok. Hogy az Ab kezében lévő kontrolleszköz zavarja a kétharmados magabiztossággal korlátlan hatalomgyakorlásra igényt tartó Fideszt, azzal e helyt bővebben nem foglalkoznánk. És azzal sem, hogy vajon lehet-e népszavazást kezdeményezni a magánnyugdíjpénztár-ügyben. Erről mindössze csak annyit, hogy a költségvetést érintő kérdésekről nem lehet népszavazást rendezni. Ám nem világos, ha arra hivatkozással fosztanak meg állampolgárokat a vagyonuktól, hogy az a költségvetésnek kell, akkor ez ellen valóban nem tiltakozhatnának-e népszavazással. Mivel a nyugdíjpénztári tagok kompenzálásáról egyelőre csak homályos politikusi ígéretek hangzottak el, ma még csak annyi biztos (mert erről már van törvény), hogy 14 havi pénztári befizetésük (összesen mintegy 420 milliárd forint) az állami kasszában landol, az ellentételezés kidolgozására viszont a „nyugdíjvédelmi” miniszterelnöki megbízott – legutóbb az M1 televízió reggeli műsorában – időt kért.

No de ezek a körülmények miért vezettek oda, hogy a Fidesz frakcióvezetője olyan kockázatos kijelentésre ragadtatta magát, amely az ellenzéknek (az alkotmányosság tetszhalálból frissen ébredt bajnokának) szinte mesterséges lélegeztetést adott? Az ok természetesen a hatalom és a pénz. De milyen pénz?

A titok szövetének felfejtéséhez az előző Fidesz-kormány pénzügytechnikai megoldásaihoz kell visszalépnünk. Bár akkor nem volt a gazdasági mozgástér olyan szűkre szabott, mint manapság, hiszen a nemzetközi gazdasági környezet igen kedvező volt, Magyarország még nem volt az Európai Unió tagja (így Brüsszel nem kérte számon a maihoz hasonló szigorral a maastrichti kritériumok betartását), s a költségvetés is eleve jobb helyzetben volt a Bokros-féle nagytakarításnak, illetve a gyors gazdasági bővülésnek köszönhetően.

A Fidesz azonban e keretek által meghatározottnál is szélesebb mozgásteret akart, s ezt egy trükkel el is érte. Mivel az államháztartási törvény szerint a költségvetési többletbevételekről a parlament dönt, csak arról kellett gondoskodni, hogy ezek a bevételek biztonságosan létrejöjjenek. Erről Petschnig Mária Zita, az ismert pénzügyi közgazdász a következőket írta a Mozgó Világ 2002 januári számában: „Az irreális adatokra építő költségvetés-készítés a kormány tudatos gazdaságirányítási eszközévé vált, ami az infláció tendenciózus alátervezésével növekvő többletbevételeket ad. Ezzel... egyrészt meg lehet regulázni a kiadási tételeket, másrészt szabadon felhasználható jövedelmeket lehet nyerni – az elmúlt évek tanulságai szerint nem is keveset. Itt is több százmilliárd forintnyi összegek fordulnak meg kormánykézen-közön.” Petschnig szerint a hatás csak fokozódik, ha több alátervezett év kapcsolódik össze: „Ez a kétéves költségvetés extraprofitja a kormány számára” – írta.

Szerinte a költségvetésen kívüli osztogatás átmenetileg a makrogazdasági teljesítmények kozmetikázására is alkalmas. A kimutatott állami deficit kisebb lehet, a 2001-ben a költségvetési hiány a GDP 3,2 százaléka volt, a cikkben idézett becslések szerint viszont ténylegesen 5–5,2 százaléka. "A papíron szereplő szigorú költségvetési politikával szemben így folytatható laza állami pénzosztogatás” – állapította meg a közgazdász

A helyzet ma annyiban más, hogy az Európai Unió árgus szeme előtt és a függetlenségét megőrző Magyar Nemzeti Bank ellenében (amelynek deklaráltan elsődleges célja az árstabilitás elérése és fenntartása) az inflációs számokkal nehéz volna játszani. A magánnyugdíjpénztárak azonban lehetőséget teremtenek a fent leírtakhoz hasonló műveletekre. A költségvetésről egyelőre leginkább azt lehet tudni, hogy az elkészítéséért korábban felelős pénzügyminisztériumi szakembert, Bathó Ferencet elbocsátották, illetve a kormány szerdai ülésén elfogadta az alapszámokat, s tartani fogják a 3 százalékos hiánycélt. Ha a megszülető büdzsében nem szerepeltetik azokat a bevételeket, amelyek a magánnyugdíjpénztárakból a tisztán állami rendszerbe átlépőktől származnak, a költségvetés (a már átterelt 420 milliárdon felül) rengeteg olyan pénzhez juthat, amelyről az országgyűlés hivatott dönteni. (Lásd Oszkó Péter idevágó véleményét!) Éppen úgy, mint az alultervezett infláció révén megszerzett szabad forrásokról 1998 és 2002 között. Egy népszavazás vagy Ab-döntés éppen ezt a csatornát dugaszolhatná be.

A jelenlegi tiltakozások a mindent uralni vágyó nyílt hatalmi arroganciára reagálnak, de hamarosan az is kiderül, hogy a szavazófülkés forradalom fényfüggönye mögötti csendben a világ legszabályosabb költségvetése készül-e, vagy újjáélednek a régi trükkök.