1982 szeptemberében Havasi Ferenc, az MSZMP kb gazdaságpolitikai titkára a közgazdasági egyetem tanévnyitóján bejelentette: sikerült megőrizni az ország fizetőképességét. A közvélemény ebből sejthette: baj van. Pedig a pénzügyi katasztrófa szélére sodródott Magyarországot akkor az IMF – a baseli Nemzetközi Fizetések Bankjának közreműködésével – átsegítette a válságon. 1982 májusát, az IMF-be történt felvételt követően még abban az évben két IMF-hitelt kapott Magyarország. A kormány egyensúlyi törekvéseit támogató hitel összege 475 millió SDR volt, az exportárbevétel csökkentését pedig 72 millió SDR-rel kom-penzálta az IMF. (SDR = különleges lehívási jogok, az IMF mesterséges pénze. Jelenlegi árfolyama: 1 SDR = 1,2556 USD). Az IMF-fel folyó tárgyalások híre meglágyította a kereskedelmi bankok vezetőinek szívét. A Magyar Nemzeti Bank (MNB) hosszabb szünet után visszatérhetett a pénzpiacra. Hála a magyar kormányzat arrogáns egyensúlyjavító törekvéseinek, Magyarország az IMF sikerállamává vált.

Fekete János, az MNB első elnökhelyettese a Népszabadság 1985. március 16-i számában közölte: „A magyar adósságállomány nettó összege… az utóbbi két évben szerény mértékben, de folyamatosan mérséklődött, és 1984 végén konvertibilis valutában 4,1 milliárd dollárt tett ki.” Magyarország az adósságmenedzselés eme utolsó sikerévében további 425 millió SDR IMF-hitelhez jutott, majd egy időre kikerült a nemzetközi pénzintézet ellenőrzése alól.

A következő két évben a költségvetés úgyszólván összeomlott, a fizetési mérleg milliárdos deficitet mutatott, az adósságállomány megduplázódott. Grósz Károly, az új miniszterelnök 1987 szeptemberében közölte először a t. Házzal mindazon eladósodási adatokat, amelyeket az MNB évek óta folyamatosan jelentett minden jelentősebb külföldi partnerének. 1988 őszén újabb politikai bomba robbant: először Grósz Károly, majd Berecz János nyilatkozott arról: az ország vezető politikusai nem tudták, mekkorák az adósságterhek. A bankárok erre sietve közölték: ők minden adatot eljuttattak a politikai vezetésnek. Bartha Ferenc, az MNB elnöke a parlamentnek is beszámolt: „1988 szeptember végén tartozásaink a konvertibilis valutákban 16,7 milliárd dollárt, követeléseink 6,4 milliárd dollárt tettek ki, így nettó adósságállományunk 10,3 milliárd dollárra rúgott… Követeléseinkből 3,3 milliárd dollár nem kamatozik, míg gyakorlatilag teljes tartozásállományunk után kamatot kell fizetnünk. Ebből következően a tényleges népgazdasági terhet jobban kifejező, úgynevezett nettó kamatozó adósságállomány 13,4 milliárd dollár.” Ugyanebben a beszédben közölte, hogy az állami költségvetés összesen mintegy 500 milliárd forinttal adósodott el az évek folyamán az MNB-nek.

A helyzet további tisztázásáig bő fél évet kellett várni. Németh Miklós miniszterelnök május 22-én, az Országgyűlés független képviselőcsoportjának ülésén a következőket mondta: „Bruttó adósságállományunk 17 milliárd dollár, nettó összege 11,1 milliárd, amelyhez egyéb tételek mellett hozzá kell számítanunk a behajthatatlan 2,7 milliárd kintlévőségünket, így a tartozás valós összege 14,5 milliárd dollár.” (Magyar Nemzet) „A belföldi államadósság teljes összege 950 milliárd forint, ebből 630 milliárd az állami költségvetés által felhalmozott hiány.” (Népszabadság) A Nemzetközi Valuta Alappal a legutóbbi hitelszerződést – hosszas előkészítés után – 1988. május 16-án sikerült aláírni. Időtartama 12 hónap; összege 265,35 millió SDR (körülbelül 350 millió dollár); lejárata három év türelmi idő után öt éven belüli törlesztés; kamata 7–7,5 százalék (ezt negyedévenként állapítják meg, az IMF bevételeinek és kiadásainak függvényében). Az összeg öt egyenlő részletben hívható le – ebből Magyarország eddig négyet vett igénybe.




A Nemzetközi Valuta Alap (IMF) 1989. május 15-én felfüggesztette a magyar fizetésimérleg-hiány áthidalásához nyújtott úgynevezett készenléti hitel utolsó részletének kifizetését, mivel a hitelkonstrukció keretében vállalt programban szereplő fontosabb előírások nem teljesültek. Meddig tarthat még a huzavona az IMF és Magyarország között? Újabban szakmai körökben már bizonyos IMF-ellenes indulatok is tapasztalhatók: a SZOT közgazdasági szakértői szerint például nem szabad kiegyezni a Valuta Alap politikájával. Mi váltotta ki ezt a legújabb konfliktust? Mennyiben fenyegeti az Magyarország általános hitelképességét, és milyen terveket forgatnak a magyar pénzügyi szervek a jövőre nézve? E kérdésekről faggatta a HVG akkor Szalkai Istvánt, a Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnök-helyettesét.


HVG: Miért függesztette fel az IMF a hitelt?

Szalkai István: Nem függesztette fel, csak újabb tárgyalások eredményétől tette függővé – vagyis lényegében elhalasztotta – a legutolsó hitelrészlet folyósítását. 50 millió SDR-ről, azaz 60-70 millió dollárról van szó – ezt május 15-én szerettük volna igénybe venni. Mint mindegyik IMF-hitel, ez is a devizatartalékok feltöl-tését szolgálná, végső soron a fizetési mérleg hiányára nyújtva fedezetet.

HVG: Akkor most hiányzik ez a pénz?

Sz. I.: Ez az 50 millió SDR nem ingatja meg a helyzetünket. Kielégítő mennyiségű devizatartalékaink vannak.

HVG: 1982 óta mégsem fordult elő ilyen látványos konfliktus az IMF-fel.

Sz. I.: Ennek oka, hogy a konfliktust nem lehetett előzetes tárgyalásokkal elsimítani, olyannyira eltért a deficit a programban szereplő értéktől. A központi költségvetés deficitje március végén nem lehetett volna több 12 milliárd forintnál, s ehelyett 29 milliárdos hiányt produkáltunk. A különbség meghaladja a bruttó hazai termék 1 százalékát. De a deficitfinanszírozás módszereit tekintve is eltértünk a megállapodástól. Az IMF korlátozta volna a költségvetés jegybanki finanszírozását, ehelyett azt szorgalmazta, hogy az a hiányt a megtakarítások felhasználásával a pénzpiacról „gyűjtse be” az államkasszába. Kincstárjegyek, kormánykötvények kibocsátására sor is került, de messze nem a kívánt mértékben. Így a 17 milliárdos eltérés – az egész hitelmérleget figyelembe véve – 25 milliárdos túllépéssé duzzadt.

HVG: A fizetési mérleg hiánya mennyire tér el a tervezett szinttől?

Sz. I.: Érdekes módon a fizetési mérleg ezt a „felfutást” nem teljesen mutatja. A költségvetési hiány nem mutatkozott meg teljes összegében a külső egyensúly romlásában, mivel az részben a vállalati fizetőképességet, likviditást javította. A fizetési mérleget úgyszólván csak a turizmus egyenlegromlása terhelte meg: itt hiányzik 200 millió dollár. Persze ez is összefügg a költségvetési deficittel. Egyebek között a költségvetési hiány „jóvoltából” a vállalatok annyi bért fizethettek ki, hogy annak következtében a lakossági jövedelemkiáramlás mértéke jóval az előirányzott fölött alakult. A lakosság főleg ezt a pénzt utazta és vásá-rolta el. Ezt az is bizonyítja, hogy a megtakarítások nem csökkentek, sem kész-pénzben, sem betét formájában.

HVG: Tehát miközben a gazdaság stagnál, a főbb mutatók romlanak, az egyetlen látható gazdasági eredmény a lakossági megtakarítások viszonylag kedvező alakulása. De térjünk vissza az IMF-fel való konfliktushoz: a kormány) jelezte, hogy nem teljesültek a vállalások, vagy az IMF állította le a folyósítást, amikor a magyar kormányzat igénybe akarta venni ezt az utolsó hányadot?

Sz. I.: Jelenlegi programunk utolsó mérési időpontja március végén volt. A program május 15-én fejeződött volna be. Ugyanezen a napon hagyta volna jóvá az IMF igazgatótanácsa ennek automatikus meghosszabbítását az év végéig. Tehát a régi és az új program törés nélkül követte volna egymást. De azt kellett jelentenünk, hogy nem teljesítettük a feltételeket. Emiatt az összeget nem hívhattuk le, a Valuta Alap igazgatója pedig jelezte: Magyarország esetében az új előterjesztést nem viszik be az igazgatótanács ülésére. Az IMF-szakértők – egyetértésben a magyar kormány képviselőivel – azt javasolták, hogy ezt a má-jus 15-én lejáró programot másfél hónappal hosszabbítsák meg. Az igazgatótanács tagjai kellő megfontolás után hozzájárultak ehhez.

HVG: És mit kell addig kitalálni? Szanálni kell a költségvetést?

Sz. I.: Először is elemezni kell, hogy mi az oka a költségvetési túlköltekezés-nek. Az elemzés minden bizonnyal azt fogja megállapítani, hogy a túlköltekezés jórészt a kormány ellenőrzési körébe tartozó okok miatt következett be. A közvélemény számára is ismert, hogy az év első felében a Minisztertanács néhány intézkedést elhalasztott – például a víz- és csatornadíjak emelését –, amelyek a költségvetés bevételét emelték volna, más intézkedései viszont a kiadásokat növelték.

HVG: Ezzel szemben a forintot kétszer is leértékelték. Ez is az IMF kívánságára történt?

Sz. I.: A program eredeti feltételei között az szerepelt, hogy rugalmas árfolyam-politikát kell folytatni, ami megfelelő szinten tartja az export jövedelmezőségét. De a leértékelés mértékét, időpontját nem rögzítettük előre. Csupán az a kényszer épült bele a programba, hogy ha a belső s külső infláció közötti rés és a fizetési mérleg alakulása úgy kívánja, a leértékelést végre kell hajtani.

HVG: Mi történhet reálisan ezek után? Mikor és milyen feltételekkel lehet ebből újabb hitel?

Sz. I.: Előbb meg kell állapodni azokról az intézkedésekről, amelyek visszaterelik a gazdaságot az eredetileg elképzelt vágányra. Elvileg két variáció lehetséges. Az lenne a legjobb megoldás, ha korrekciós intézkedésekkel az eredeti programhoz térnénk vissza. Ennek a valószínűsége szerény. El kell fogadnunk ugyanis, hogy bizonyos feltételek megváltoztak, az elmúlt hónapok pénzügyi folyamatai nyomot hagytak a gazdaságban, következésképpen az IMF-fel az év második felére feltehetőleg új programot kell kialakítanunk. Ha az első változat sikerülne, akkor a június végén tartandó ülés jóváhagyhatná az utolsó részlet lehívását. Felvetődött az is, mi lenne, ha megszakítanánk kapcsolatainkat az IMF-fel. Ezt azonban józan gazdaságpolitikai mérlegelés alapján egyértelműen ki kell zárnunk.

HVG: Magyarország a mostani készenlétihitel-megállapodás lejárta után egy középlejáratú, hároméves programot akart megvalósítani az IMF-fel. Részben ezzel gondolták megalapozni az új kormányprogramot. Van még ennek esélye?

Sz. I.: Szándékunk változatlan. De meg kell mondanom, ilyen megállapodást az IMF ritkán köt. Jelenleg csak három országnak, Chilének, Ghanának és Tunéziának van ilyen középlejáratú szerződése.

HVG: Mekkora összegről lenne szó?

Sz. I.: Minimálisan egymilliárd SDR-re gondoltunk. Ez persze a program tartalmán is múlik, például azon, hogy a liberalizációs intézkedések mennyire terhelik meg a fizetési mérleget. Egyébként e programokkal az igazgatótanácsnak általában az a baja, hogy a kormányok három évre szabadon ígérnek, ám amikor a teljesítésre kerülne a sor, legfeljebb fél évig, egy évig tartják magukat a vállalásokhoz. Később ezek a programok szétesnek. Tehát a program előterjesztéséig különösen meggyőző gazdaságpolitikát kell folytatni. Ami velünk történt, az nem zárja ki, de nehezíti, hogy a szakértők egy ilyen programot terjesszenek elő. Ehhez persze lehet politikai támogatást is szerezni. Meg kell nyerni a legnagyobb részvényeseket: az USA-t, az NSZK-t, Nagy-Britanniát, Japánt, ez megkönnyítené a dolgot. De itt a politikai szimpátia, a magyarországi liberalizálódás, a reformok támogatása kevés. A program helyességéről kell meggyőzni az IMF szakértőit is, továbbá azt is bizonyítani kell, hogy a kormánynak van elég ereje ennek megvalósításához.

HVG: Mit szólnak a kereskedelmi bankok Magyarország és az IMF konfliktusához? Nem vonják ki a betéteket, nem állnak el az új hitelmegállapodásoktól?

Sz. I.: Azt hiszem, ennek sikerült elejét venni. Május elején éppen azért utaztak a magyar kormány képviselői Washingtonba, hogy megelőzzék a kapcsolatok megszakadását. A meghosszabbítással sikerült elérnünk, hogy a pénzügyi együttműködés folyamatos, a kapcsolatok jogilag fennállnak. Ez azért garancia a magánhitelezőknek is. Az is megnyugtató lehet, hogy itt tárgyal az IMF delegációja. Az IMF érzi, hogy Magyarországon mind politikai, mind gazdasági téren olyan folyamatok játszódnak le, amelyek kiérdemlik a figyelmet és a támogatást. Semmi kétség: most a kormány csomagtervének parlamenti fogadtatásától is függ, lesz-e újabb IMF-megállapodás.

FARKAS ZOLTÁN