A Népsport címlapja a győzelem másnapján. Legenda született, s csak az maradt © hvg.hu

November 25-én lesz 54 éve, hogy a Wembley stadionban az Aranycsapat 6:3-ra legyőzte az otthon 90 éve veretlen angolokat, s ezzel megváltoztatta a világ labdarúgásról kialakított személetét. Ezt a győzelmet a közönség azóta is a magyar foci legnagyobb diadalaként tartja számon. Nem csoda, hogy ezen a napon ünneplik a Magyar Labdarúgás Napját. A magyar foci helyzetéről két ismert és a maguk idején nagyra tartott futballistával beszélgettünk, akik a pályán elért sikereiket ma az üzleti életben folytatják. Gass István és Szendrei József szerint – a labdarúgásban és az üzleti világban szerzett tapasztalataik egyaránt ezt támasztják alá – az elkövetkező húsz évben felesleges hiú reményeket táplálnunk a magyar labdarúgás sikereiről, mert ennek nincsenek meg a feltételei.

„Ha az ember reálisan nézi a magyar focit, és felteszi a kérdést, hogy mitől lenne remény egy jó válogatott csapat kialakulására, akkor nem nagyon talál válaszokat. A legjobb magyarok többségükben másodosztályú futballisták külföldön, és sokan azok közül is, akik kiszerződtek, ott sem játszanak rendszeresen, sőt, sokszor a kispadra sem férnek oda. Két-három játékos van, aki eléri a nagy bajnokságok első osztályának szintjét. Ez a magyar labdarúgás egész helyzetéről kiállítja a bizonyítványt. Ha a volt szocialista tábor országaiban szétnézünk, az ottani válogatott játékosok zöme európai élbajnokságokban játszik, s nem egy közülük meghatározó ember a csapatában. Ezért juthat ki simán Oroszország, Csehország, Horvátország (és sorolhatnók) az Európa- vagy világbajnokságokra, miközben végig versenyben vannak a románok, a bolgárok vagy a szerbek is” – mondja Gass István, az egykori középcsatár.

 

Gass István

© hvg.hu Húsz évet tölt az NB I-ben a Vasas és ZTE játékosaként, s 453 első osztályú mérkőzésig jut. Magyar bajnok, magyar kupagyőztes, minden korosztályos válogatottnak tagja, felnőtt válogatott kerettag. Az egykori nagyszerű fejeseiről ismert középcsatár ma a Saxon média- és reklámügynökség igazgatója.

A görögöktől két napja elszenvedett vereségre ez akár közvetlenül is magyarázatot adhatna, de Szendrei József, az egykori válogatott kapus régebbre nyúl vissza az okok feltárásában. „A szakma veszett el” – mondja. „Kubala László volt az edzőm Spanyolországban. Ő mindig azt mondta, hogy a futball a futballistáké. Aki benne volt ebben a sportban játékosként, általában olyan szinten tudja folytatni edzőként vagy sportvezetőként is. Magyarországon az elmúlt 20-30 évben a futballt fokozatosan elvették a futballistáktól. Elég csak emlékezni a Mezey-korszakra, amikor azon az alapon, hogy nem jók a magyar edzők, rengeteg testnevelő tanárt állítottak munkába a klubokban. Mintha a magyar futballisták tehettek volna arról, hogy nem jó az edzőképzés. Akkor is volt irányítása ennek a sportnak, s annak kellett volna gondoskodni a kontinuitásról az edzők és futballvezetők kinevelésében. Ehelyett olyan emberek vették át az irányítást, akik sohasem érezték az izzadságot az öltözőben. Nem tudták, hogy ott mi történik egy vesztes vagy egy győztes meccs után, hogy valójában mi is folyik a pályán. Ez aztán elindította a focit a lefelé vezető úton.”

Gass István alátámasztásként még hozzáfűzi: „Nem véletlen, hogy komoly bajnokságban magyar edző hosszú évtizedek óta nem kapott munkát. Dunai Antal volt utolsó mohikán a Betisnél és a Murcianál.”

A két régi futballista egyetért abban, hogy a magyar focinak hiányzik az a transzmissziós rendszere, amely a tehetséges, de képzetlen gyerekekből profi játékosokat állít elő és juttat el a felnőtt bajnokságokig, sőt, a válogatottig vagy a nagy ligák csapataihoz.

Szendrei József

© hvg.hu Szolnokról, az NBI B-ból indul, a Nyíregyháza kapusaként tölti első NB I-es évét, majd 6 év következik az Újpesti Dózsában, több kupa és dobogós helyezéssel. Aztán 5 év spanyolországi tapasztalat következik. A Malagával az első szezonjában feljut az első osztályba, ahol a Malaga és a Cadiz játékosaként a 4 évig szerepel. A válogatottnak 14 alkalommal tagja, világbajnoki résztvevő 1982-ben. A kiváló portás ma a Joma sportszereket Magyarországon forgalmazó cég tulajdonosa.

„Itt a rendszer úgy ahogy van, rossz” – szögezi le Szendrei József. „Nem mindenki születik Messinek külföldön sem, hanem olyan szakemberek választják ki a rátermetteket, s foglalkoznak a tehetséges gyerekekkel, akik tudják, hogy mikiént válnak jó játékossá. Úgy raknak rá izmot, úgy tanítják meg labdát kezelni, kapura lőni stb. A kis országok egy részénél persze nem mindig jó a futball. Van, hogy jobb korosztályok kerülnek elő, s akkor jobb, ha nem jönnek, akkor rosszabb a foci. De olyan, mint nálunk, sehol sincs, hogy 30 éve csak lefelé tart a színvonal. Ráadásul egyre mélyül a szakadék a középmezőny és köztünk. Nekünk ma már időnként sincs reményünk, hogy klubcsapatainkkal a Bajnokok Ligájába bejussunk.”

Gass István a magyar labdarúgóképzés hiányosságainak megmutatásához a külföldi tapasztalatokat hívta segítségül. Szerinte ugyanis más kis országokban sincs sok nagy csapat, de: „Portugáliában, Norvégiában, Hollandiában vagy éppen Belgiumban mégis van egy-kettő, s azok a nemzetközi eredményességükkel képesek a piacon jó pénzeket keresni, s a játékosok nevelésből további forrásokra is szert tesznek. Erre ma nálunk nincs esély. Ha egy fiatal játékos kiszerződik, rögtön nagy csinnadratta van körülötte, de aztán a későbbiekben keveset hallani felőlük”. Azaz nem elég jó az áru (a kiképzett futballista), amit, akit a piacra viszünk.

„Jól mutatja ezt – vélekedik Szendrei József –, hogy az MTK a legjobb játékosait adta el, de ezek a fiúk odakint nem képesek az első csapat közelébe kerülni. Azaz a mi legjobbjaink például az angol első osztálynak a minimális követelményszintjét sem érik el. Ez a szomorú igazság. Ezt nem lehet megmagyarázni a létesítményhiánnyal, meg hasonlókkal. Itt Magyarországon ugyanis magáról a futballról nem beszélünk. A szakmáról soha sincsen szó. Például még olyan alapkérdésekről sem beszél senki, hogy a magyar védő miért nem tud megelőző szerelést csinálni, miért nem tud fejelni vagy ütközni, vagy hogy a kapusnak egy emelést hogyan kell hárítani stb. Csapatot sem így építenek, ahogy nálunk. Mi az, hogy beállítanak tíz húszéves gyereket a csapatba? Ez időhúzás. Ha ez így működne, akkor tudnánk, hogy öt év múlva hogyan áll fel a Real Madrid vagy a Bayern München. A válogatottnál ez meg különösen értelmetlen. Megsérülhetnek játékosok, formahanyatlás és ezernyi ok lehet, hogy ne maradjanak a válogatott közelében.”

Az egykori kiváló hálóőr ezzel folytatja a bizonyítást: „Az U21-es EB-ben kiválóan szereplő csapatokból például a spanyol vagy portugál „A” válogatottba páran kerülnek csak be. Nálunk a fiatalok feljebb jutása még kétségesebb. Lehet, hogy ezekből a korosztályos csapatokban játszó srácokból egyáltalán nem lesz focista. Aki olyan jó U19-es vagy U21-es, az a spanyoloknál már az európai elitbe tartozó felnőtt csapatokban játszik, mint Krkics, vagy Fabregas vagy az angoloknál Rooney vagy Walcott. Nagyon sok ilyen példát lehetne hozni. A magyar tinédzserek pedig egyáltalán nem képesek odakerülni a nagy csapatok első keretéhez.”

Vass Ádám és Georgiosz Karagunisz küzd a labdáért. Húsz év sikertelenség mögöttünk és előttünk © MTI

Gass István aztán kimondja a következtetést: „A magyar válogatottat minősíti (bárki bármit mond), hogy  húsz évesen bekerülhetnek olyan játékosok, akik egyetlen magyar bajnoki és egyetlen külföldi bajnoki meccset sem játszottak. Ez egy agyrém. Ráadásul ezeket a játékosokat a média is a szárnyaira veszi. Egy dolgot azonban nem szabad elfelejteni: hogy sem igazi futballüzlet, sem igazi médiaüzlet nincs, ha nincs futball. Tessék csak emlékezni, hogy mondjuk a Magyarországon is látható Arsenal TV teltházas mérkőzéseket közvetít egy 60 ezres hipermodern stadionból, ahol bevásárlóközpont, konferenciaközpont, szálloda és ki tudja még mi minden van. Ebből van a pénz, amihez az alapot a kiváló futball adja. Mi a nem létező futballból akarunk üzletelni. A magyar focista-tinédzsereket még a közepes nyugati klubok is fillérekért veszik meg. Ha a sokból egyszer egy bejön, az már megérte nekik. De hogyan akarnak ezek a magyar egyesületek megélni, ha nem képesek a jó játékkal közönséget vonzani? Milyen üzlet lehet a magyar fociban, hogy egy NBI-es meccsen párszáz vagy jó esetben pár ezer ember van? Értehetetlen, hogyan tudná magát eltartani egy klub, ha nincsenek nézők.”

A magyar fociban dolgozók persze világossá teszik, hogy nem naplopók, például sokat edzenek, s másféle módon is fejlesztik magukat. A két öreg focista ezt készséggel el is hiszi, de Szendrei József ehhez is ad egy értelmezést.

Elveszett az érdeklődés

A Forsense Piac- és Közvéleménykutató Intézet novemberi felmérésében a magyar labdarúgásról tett fel kérdéseket. A válaszokból kiderült, hogy a magyar emberek mintegy fele egyáltalán nem érdeklődik sem a hazai, sem a külföldi labdarúgás iránt. A magyar futball iránt a kérdezettek 49, a külföldi labdarúgásnál 47 százalékuk egyáltalán nem mutat érdeklődést, míg a hazai futball esetében erősen érdeklődik 18, a külföldinél 26 százalék. Ez azt jelenti, hogy ma Magyarországon népszerűbb a külföldi, mint a honi labdarúgás. A magyar válogatott eredményeinek figyelemmel kísérése viszont árnyalja a képet, mert itt csak 40 százalék érdeklődésén kívüli a foci, míg az érdeklődők aránya 25 százalék. A felmérés eredményeit százas skálára vetítve a kutatók azt kapták, hogy a magyar válogatott iránt a legmagasabb érdeklődés (36), ezt követi a külföldi labdarúgás (33), majd a magyar labdarúgás (28). Látható, hogy az indexek egyik esetben sem érik el a közepes szintet, tehát az 50 pontot, vagyis mindhárom kérdés esetében többségben vannak azok, akik nem vagy csak kis mértékben érdeklődnek a futball iránt.

„Az ember tényleg mosolyog, amikor azt olvassa, hogy mennyit dolgoznak a hazai kluboknál a játékosok. Ha ez igaz, akkor valamit rosszul csinálunk. Az eredmények azt mutatják, hogy ez nem vezet sehová. Megnézhetjük az európai középmezőnybe tartozó bajnokságokat. Nem találunk példát arra, hogy egy 18-20 éves játékosokból álló csapat (mint nálunk most az MTK) beleszólhat a bajnokság végkimenetelébe. Ez szintén azt mutatja, hogy itt a magyar bajnokság szintjén nem folyik érdemi munka. Ezeknek a fiataloknak – a legnagyobb tehetségek kivételével – a fiókcsapatban kellene játszaniuk a második vagy a harmadik ligában. Miféle szakmai munka folyhat ott, ha nincs meg az igazi első csapat, s a fiatalok a felnőtt bajnokság várományosai? Továbbá egy olyan országban, ahol egy első osztályú klub elnöke a következő évben edző lehet vagy fordítva, ott nincsen profizmus. Ez amatőr szint. Vissza is kéne térni az amatőrizmushoz. Mert ma már olyan helyzetbe került a magyar foci, hogy ettől sem rosszabb, sem jobb nem lenne a színvonal. De legalább nem kerülne annyiba, és elsősorban azok futballoznának, akik ezt szeretik is csinálni.”

Gass István úgy véli, hogy amíg az edzők be nem vallják, ki nem mondják őszintén, hogy milyen a magyar foci helyzete, hogy szerénynek kell lenni, addig olyan programot sem lehet adni, amely ebből a helyzetből kivezethet.

Sokszor hallani, hogy a megoldás kulcsa alighanem az utánpótlásképzésben van. Szendrei József azonban úgy véli, hogy a hangzatos fogadkozások ellenére sem ezen a területen, sem más, a nyugati élklubok gyakorlatából ismert szakmai területeken nem történik érdemi előrelépés. „Az utánpótlásképzésben mindenhol ugyan azt a munkát kéne csinálni. Hogy mit, az nem titok, hiszen a szakanyagokhoz hozzá lehet férni. Egész éves szakmai terveket lehet letölteni az internetről. De nincs központi irányt mutató szakmai program, amit ismernék. Hasonlóan fontos volna az erőnléti munka magasabb színvonalra fejlesztése. De talán nem is minden klubnál alkalmaznak erőnléti edzőket. És sorolhatnánk a szakma eltűnésének jeleit.”

Még annyit keserűen megjegyez: „Hogy a futballt ennyire megutáltatták, arról a futballban dolgozók tehetnek. Amikor azt emlegetik, hogy a közeg a felelős, akkor meg kell kérdezni: a közeget vajon ki alakítja ki? Aligha a közönség. Pedig néha már az az érzésem, hogy a végén kiderül, a szurkolók miatt süllyed el a magyar foci."

„Jól jellemzi a helyzetet – mondja Gass István –, hogy a Fradi, amelyet időnként nemzeti kincsnek is neveznek, de mindenképpen a legnépszerűbb magyar csapat, talpra állításánál mindenki csak arról beszél, hogy mi lesz a telekkel. Ez alighanem mindent elmond a jelenlegi szemléletről és helyzetről.”

Meixner Zoltán