Az EU-ban 2004 végén 4,7 trillió eurót - az uniós GDP 45 százalékát – tettek ki az éppen futó jelzáloghitelek, az elmúlt öt évben pedig évente átlagosan 8,5 százalékkal nőtt ez a piac.

Az EU jelzálogpiacai azonban egyelőre jórészt széttöredezetten működnek, így például általában nem lehet jelzáloghitelt felvenni úgy, hogy az egyik uniós tagállamban meglévő ingatlan szolgál fedezetül egy, egy másik tagállamban lévő ingatlan megvásárlásához. Az Európai Bizottság által a témában készített zöld könyv is kimondja, hogy az uniós jelzáloghitel-piacok esetében az integráció szintje alacsony, és nincs határokon átnyúló hitelezés.

Az EU jelzálogpiacainak nagyobb integrációja a jelentéstevő John Purvis (néppárti, brit) szerint növelné a hitelezés méretgazdaságosságát és diverzifikációját, vagyis olcsóbbá tenné a hiteleket, és szélesítené a termékskálát. Így a képviselők szerint „az egységes, nyílt és kompatibilis finanszírozási piac kialakítása elsőrendű fontosságú, hiszen ez majd nagyobb hatékonyságot eredményez, lehetővé teszi a hitelkockázat nemzetközi diverzifikálását, valamint a lehető legjobb finanszírozási feltételeket, tőkekihelyezést és alacsony hitelköltségeket eredményez”.

A tagállamok között egyébként jelentős különbségek vannak a jelzáloghitelezés elterjedtségében. Hollandiában például a GDP-arányos jelzálogtartozás 111 százalék, míg ugyanez az arány Szlovéniában csak 2,3 százalék.

A jelentés kitér arra, hogy „az Európai Unió egyes országai az ingatlanpiacon példátlan növekedést tapasztaltak, amellyel sikerült az építőipart anticiklikus ágazattá tenni, és ez a 2000-2005 közötti időszakban Európában tapasztalt gazdasági recesszió során a növekedés és foglalkoztatás egyik kulcstényezője volt”.

A szövegben az áll, hogy „az éves teljes hiteldíjmutató tartamát és számítását meghatározó EU-normának csak a hitelező által viselt költség kimutatását kellene előírnia, és biztosítania kellene a más tagállamokban azonos lejárati időre kínált termékekkel való összehasonlíthatóságot”.