Ma még az sem tudható bizonyosan, hogy lesz-e per (illetve sportolónként egy-egy per), hiszen a költségek csillagászatiak lehetnek, akár százmillió forintot is elérhetnek.. Barki asszony – aki elsősorban nem ügyvédi teljesítményéről, hanem többek között az erdélyi magyar autonómia radikális követeléséről és szélsőjobboldali nézeteiről híresült el –, ingyen támogatja ugyana két sportolót, de a svájci jog szerint zajló perbe egy svájci ügyvédet is be kell vonni, a dokumentumok hiteles fordítását el kell végeztetni, a per során hivatalos tolmácsot kell alkalmazni, s ezek költségeit is állni kell. Az ügyvédnő szavai szerint persze elfogadná a honoráriumot, ha valaki más fizetné neki. Ezt úgy is érthetjük, hogy alighanem akadnak olyan tényezők, akiknek kapóra jön egy ilyen per, s szívesen a zsebükbe nyúlnak az eljárás lefolytatása érdekében.

Természetesen nem arról van szó, hogy Fazekas vagy Annus becsülete, igazsága vagy akár csak a magyar sport hírneve és másféle érdeke jelentősen latba esne. Sokkal fontosabb, hogy Fazekas és Annus ügye olyan precedens értékű döntéshez vezethet, amely a jövőben jelentősen megváltoztatja a sport körüli szabályokat, s talán az üzletmenetet is. A sport, sőt az olimpizmus maga is hatalmas üzlet ma már. Amikor a sapporoi téli olimpiáról 1972-ben profi szponzori szerződések aláírása miatt kizárták Karl Schrantz osztrák alpesi sízőt, s ezzel az coubertini eszmét megmenteni igyekvő amerikai NOB-elnök, Avery Brudage vezetésével példát statuáltak aligha gondolták volna, hogy egy ellentmondásos és utólag nyilvánvalóan szánalmas kísérletnél nem jutottak többre. Amikor a Lausanne-i olimpiai múzeum főbejáratával szemben nem sportrelikviákat helyeztek el, hanem a szponzorok kőbe vésett logóit, a folyamat bevégeztetett.

Annak megítélése, hogy ebben a folyamatban a doppingellenes harcnak milyen szerepe van, szintén nem egyértelmű. A NOB persze feltűnhet a tiszta eszközökkel vívott verseny, vagy a sportrolók egészségéért folytatott küzdelem apostolaként, de valószerűbbnek tűnik, hogy a szervezet küldetésében az antidopping politika inkább marketing-, azaz üzleti érdekeket szolgál. Az olimpia ugyanis éppen ezzel különböztethető meg minden más versengéstől, ahol nem a részvétel, hanem kizárólag az eredmény a fontos. S az olimpikonok akkor is dicsőséget hordoznak, ha semmilyen eredményt nem érnek el, méghozzá a világ minden sarkában a leggazdagabb és legnagyobb országoktól a legszegényebb, legkisebb és legeldugottabb helyekig. A dicsőség pedig marketing érték. Az elmúlt négy éves ciklusban a rádió és televízió közvetítési díjak meghaladták a 2,3 milliárd dollárt, ami azonban nagyjából a felét adta a NOB marketing bevételeinek. Különösen a közvetítési díjak emelkednek hihetetlen sebességgel. A NOB adatai szerint az 1980-as moszkvai olimpián a teljes díj még csak alig több mint százmillió dollár volt, Athénban ennek 14-szerese. A prognózis szerint 1984-től 2008-ig a közvetítési díjak összbevétele meghaladja a 10 milliárd dollárt. Eközben a játékok lebonyolítását a NOB hatalmas, több százmillió dolláros összegekkel támogatja.

De arra is futotta, hogy 1999-es megalapítása óta a nemzetközi doppingellenes szervezetet (WADA) is több tízmillió millió dollárral támogatta. A dopping ellenes harc szerepe különösen az új elnök, Jacques Rogge pozícióba kerülése után erősödött meg. A korábban korrupciós ügyektől megtépázott tekintélyű szervezet hírnevét leginkább azzal lehetet ugyanis visszaszerezni, ha a csalással, a svindlizéssel, az ügyesedéssel szemben a zéró tolerancia elvét alkalmazzák, s elhitetik a világgal, hogy a nemes alapítói eszmék (sok milliárd dolláros üzlet ide vagy oda) ismét teljes mértékben visszakerültek a jogaikba.

Megjegyzendő, hogy azok a sportági szövetségek, amelyeknek nem csak négyévente, hanem az olimpiai játékok közötti időben is el kell adni a portékájukat, nem feltétlenül a versenyek mindenek feletti tisztaságában, hanem a kiváló eredmények folyamatos fenntartásában érdekeltek. Így bár a rajtakapott doppingolókkal szemben kíméletlenül járnak el, sőt akik tiltott szereket használnak megbélyegzetté válnak, s évekre vagy örökre kieshetnek a az üzletileg értékesíthető produkciót nyújtó sportcirkuszból , de e szervezetek, ameddig csak lehet, igyekeznek sztárjaikat versenyben tartani. Míg a NOB-nak elég, ha négyévente (ha a téli nyári ciklusokat nézzük, akkor kétévente) megrendezi a világ legnagyobb sportversenyét, a sportági szövetségeknek a jó üzletmenethez folyamatosan bajnokok és rekordok kellenek.

Annus és Fazekas, de a lebukott többi sportoló is a különböző érdekek fentebb leírt módon forgó malomkövei közé kerültek, s amikor erre ráébredtek, joggal érezhették úgy, hogy végük van. De éppen ezek a kemény érdekek, amelyek reményt adhatnak Annusnak és Fazekasnak, hogy Barki asszony segítségével vissza- illetve megkaphatják az érmüket. Hiszen nem csak az eljárási szabálytalanságok esnek majd latba a Lausanne-i sportbíróságon. Az ítélet alighanem majd arról is szól majd (ha máshogy nem, akkor következményeit tekintve), hogy egy-egy sportoló ellenőrzésében meddig mehetnek el a doppingvadászok, s a hátuk mögött álló olyan nagyhatalmú szervezetek, mint a NOB. Könnyen lehet ugyanis, hogy Fazekas és Annus ügye szolgáltatja majd azt a precedenst, amelyben meghúzzák a vonalat, ameddig a sportüzletben résztvevő nagy érdekcsoportok elmehetnek. Hát ezért reménykedhet Eva Maria Barki, hogy lesz aki kifizeti az ügyvédi honoráriumát.