Sokan és sokáig készültek arra, hogy mintegy harminc termelő bemutatkozhasson a természethű boraival a Vörösmarty téri elegáns épületben. Az erőfeszítések azonban nem voltak hiábavalóak, amit az is jelez, hogy az összes jegy elkelt elővételben, így aztán hoppon maradtak azok, akik az utolsó pillanatban eszméltek. A szervezők önmérsékletét dicséri, hogy korlátozták a résztvevők számát, így nem kellett különösebben tülekedni a kóstolóasztaloknál.

A gyom- és rovarirtó szereket, a durva kemikáliákat, de még a fajélesztőket is kerülő bioborászat színes világa még a képzett műkedvelőknek is képes sok meglepetést okozni. Negyven-ötven évvel ezelőtt elsősorban azzal lepte meg a fogyasztókat, hogy alig voltak ihatóak: akkoriban még sok önjelölt bormágus a „bio” címkét kezeletlen, gondozatlan szőlőtermésére ragasztotta. Mára azonban kikupálódtak vagy kikoptak a régi hippiborászok, és Európa legizgalmasabb nedűit állítják elő. Velük pedig – hála a természethű borok missziós hevületű terjesztőjének, az idén ötéves Terroir Clubnak – már nem is olyan nehéz közelebbi kapcsolatba kerülni.

Ilyesmiken morfondírozunk, amikor az esemény díszvendégeibe, az osztrák termelőkbe botlunk. A Meinklang Pincét irányító Michlits család tulajdonképpen kakukktojás, mert osztrákok ugyan, de most nem ausztriai boraikkal, hanem a somlói birtokon termett hárslevelűvel és juhfarkkal csábítják a különlegességre vágyókat. A borok kimagasló biodinamikus minőségére a Demeter-szervezet védjegye is garanciát jelent, s jóllehet angol nyelvű brosúrájukban a nagy „Magyar Alföld” közepére pozícionálják a Somlót, ez senkit ne tévesszen meg: a térképen már pontosan jelölik a termőhelyet, és egyébként is hibátlan borokat készítenek. Amelyek egyik fontos jellemzője, hogy nem ritkán „betontojásban” készülnek. A bioborászat ikonikus kelléke egy tojás alakú betonhordó, ebben nem ülepedik le a seprő, így a zamatanyagok folyamatosan kioldódhatnak belőle.

A Saahs család. Bioborászkodás

www.nikolaihof.at

Hiába vagyunk veterán zsurnaliszták, sajnos, a Terra Hungarica BorSzalonon hamar kifogyunk a jelzőkből. Unalmas lenne sorolni, hogy „csodálatos”, „zamatos”, „elegáns” ésatöbbi, mióta pedig találkoztunk az interneten a zseniális borhablaty-beszédgenerátorral, fokozottan tartózkodunk a szaklapok hasábjait megtöltő jelzőhalmozástól. Így aztán hamar megkukulunk, és csak szívjuk magunkba az ízeket és az illatokat. Tisztelettel időzünk például az Ausztria legrégebbi, kétezer éves szőlőbirtokát, a wachaui Nikolaihofot igazgató Saahs-család asztala mellett. A biodinamikus termelés osztrák úttörői különböző évjáratú zöld veltelinikkel és rizlingekkel készültek. A 2007-es Steiner Hund Riesling Reserve maradandó élményt nyújt, és még 30 euró körüli áron beszerezhető náluk. Kedvenc tételünk árát azonban nem mertük megkérdezni. Ezt a zöld veltelinit 1993-ban szüretelték, ám 15 éven át tartották hordóban, és csak 2008-ban palackozták le. Bevalljuk, ilyen bort még sosem kóstoltunk, de ha rajtunk múlna, minden este megbontanánk egyet.

Nyilván lehetetlen felsorolni az összes kiállítót, és gondban is vagyunk, kit sértsünk meg azzal, hogy kihagyjuk az összeállításból. Franz Weningert, esetleg a köztársasági elnök borát adó Kreinbachert? Pók Tamást, Ráspit, Kaló Imrét vagy a Királyudvart, netán az egyik legpimaszabb olaszrizlinget celebráló Somlói Apátsági Pincét? Eh, hogyan is mondta a költő? A sok jó bort felsorolni is tereh.

Bánatunkat inkább a St. Andrea gyönyörű illatú – ha jól emlékszünk 2008-as – pinot noirjába fojtjuk. Azután továbbmegyünk Losonci Bálinthoz, akit sokan talán a Heti Válasz címlapjáról vagy az RTL Klub híradójából ismernek, holott nem elsősorban „gyöngyöspatai borász”, hanem borász – minden egyéb jelző nélkül. A Hajmal-dűlőből származó Chardonnay-ja felejthetetlen alkotás, nincs mit hozzáfűzni. De az egri Orsolya Pince unortodox bikavéréhez sem – lám, lehet és érdemes is értelmesen kísérletezni.

A látókörünket szélesíti, ha olyan borokkal is megismerkedünk, amelyek szűkebb pátriájukban botrányokat okoznak. A Château Lagarette éppen ilyen. A Bordeaux-közeli termelők, Olymp és Yvon Minvielle munkáját a topkastélyok eleinte inkább gyanakodva, később már merev ellenszenvvel fogadták. Különösen azután, hogy 2010-ben a Gault-Millau „az év felfedezéseként” mutatta be a boraikat. Még különösebben pedig azután, hogy nemrég bemutatott másfél órás dokumentumfilmjük, a l’Esprit du vin (A bor szelleme) éppen a biodinamika titkait magyarázza a bioborászkodásnak eddig elég mereven ellenálló bordeaux-i borvidéken. Yvon, aki „civilben” szociológiaprofesszor, feleségével 2005-ös cabernet franc-ját kóstoltatta (Cyrus), és a Renaissance cuvée-t, amiben 20 százalék Malbec is helyet kapott. Bordeaux-ban ez is eléggé unortodox megoldás, de ez a kísérlet is bejött, érdemes megkóstolni.

Búcsúzóul egy újabb franciánál teszünk látogatást, ámbár meglehet, Berecz Stéphanie ezt kikérné magának, hiszen oly régóta él már a tokaji borvidéken, hogy magyarabb már sok magyar borásznál. A Loire-völgyéből, majd a bordeaux-i borvidékről Magyarországra „menekült” Stéphanie és férje a többi kiállítóhoz hasonlóan a maga útját járja, és nonkonform szenvedéllyel készíti a borait. A Terra Hungaricán az utolsó cseppeket az ő 2007-es hatputtonyos aszújából fogyasztottuk. És hogy érzékeltessük, ma már a hazai és a nemzetközi közönség is egyre éhesebb az igazi, természethű borokra, megjegyezzük, hogy ez az ital kapta idén a legmagasabb pontszámot a Pannon Bormustra nemzetközi zsűrijétől.