Őszintén bevalljuk, hogy néhány privát tengerparti nyaraláson megejtett ad-hoc vásárlást leszámítva, nem is igen fogyasztottunk még déli szomszédaink nedűiből. Éreztük is egy ideje, hogy nincs ez így rendjén. Most kapóra jött a Horvát Idegenforgalmi Közösség meghívója egy exkluzív kóstolóra.

Ott aztán megtudtuk, déli szomszédunknál is jó ezeréves borhagyományokat ápolnak a szorgos termelők, s legalább 60 őshonos fajtát termelnek /140 nemzetközi fajtát számontartva/. Mégis, a három legnépszerűbb a Graševina, a Malvazija és a Plavac Mali – ezek adják az össz-bortermelő területek közel felét. A tájékozódásban segített Saša Špiranec borakadémikus, az egyetlen átfogó, angol nyelvű horvátországi borkalauz szerzője. A szimpatikus fiatalember részletesen elmagyarázta, hogy a Plavac Mali apró bogyós terméséről kapta nevét, és leginkább a Tempranillóhoz vagy a Grenache-hoz hasonlít, míg a Graševina a nálunk is jól ismert és kedvelt olaszrizlingnek felel meg.

Horvát szőlőbirtok. Ezeréves hagyomány

Amíg őt hallgattuk, magunkban álmélkodtunk a horvátok szemfülességén, akik azért kóstoltatják a jobbfajta horvát borokat a magyarországi szakmával, mivel meggyőződésük, a publikációk nyomán az évi rendszerességgel Isztriába és délebbre  zarándokoló 3-400 ezer magyar turista talán „ízlésnevelhető”. Talán leszoktatható arról, hogy all inclusive-ban igya a helyi retteneteket vagy éppen pillepalackban szállítsa otthonról a hazai hasonlókat. S ránevelhető arra is, hogy étteremben, borpatikában a termékeikre méltán büszke horvát termelők minőségi borait fogyassza.

Lehetetlen küldetés? Mindenesetre érdemes megpróbálni. Tény, a magyar fogyasztóknak meg kell barátkozniuk az eltérő szín- és ízlésvilágú címkékkel, és azzal, hogy a fajták jó része számukra teljesen ismeretlen. Viszont mind fehér, mind vörös fronton van mit kóstolni. Ráadásul, meglepően jó áron: az általunk kóstolt száraz fehérborok árai 4-20 (többségében 5-8) euró, a száraz vörösek árai pedig 4-50 (többségében 10-15) euró között mozogtak.

No, de félre a szikár tényekkel, lássuk az ezerarcú horvát borokat. Kezdtünk egy könnyed Graševinával, méghozzá a szlavóniai Krauthaker pincészetből. Róluk azért érdemes tudni, hogy a gazdát, Vlado Krauthakert 2002-ben és 2006-ban is Horvátország legjobb borászává választották. Mi persze ezt nem tudtuk még a kóstoló elején, s csak az tűnt fel, hogy a Graševinának nem az általunk megszokott rizlingillata van. A 2008-as bornak az íze már rizlingesebb, s akinek van füle a hallásra, hallja: mi a Szászi-féle Olaszrizlingek mineralitását és a régóta kedvenc Kabócás ízeit véltük felfedezni benne. A pincészet Chardonnay-ja mély, füstös, és senkinek nem fog csalódást okozni.

A vörösek között is számos méltánylandó borra bukkantunk, ámbár voltak olyan fajták, amiket értékelni tudtunk, de szeretni nem. Ilyen volt például a Teran fajta, amit az Istravino borház előállításában kóstoltunk. A 2007-es bornak számunkra túl erős Merlot illata volt, ám a bor az illathoz képest meglehetősen könnyed, vékony volt. Érdemes volna több ilyet kóstolni, hogy lássuk, mit lehet belőle kihozni (mondjuk, a Roxanich pince Teranja már európaibb ízlésvilágú volt). A Gracin borászat 2007-es Babić-át hirtelen nem is tudjuk mihez hasonlítani, a lószőrt idéző vad illatok után meglepően sima ivású bort kortyolunk.

A Malvazija izgalmas fajta, mi a Matošević pince nedűit vallattuk kicsit, de ezt a fajtát is közelebbről, tüzetesebben kellene tanulmányozni. Az biztos, hogy szép, ásványosságban gazdag borokat lehet belőle készíteni. S ha ügyesen barrique-olják, akkor teljesen helyénvaló lehet a visszafogott tölgyfahasználat. A Roxanich pincészet Superistrian bora viszont biztosra megy: a Cabernet Sauvignon, Merlot és Teran házasítás teljesen megfelel a nemzetközi trendeknek, szép, testes bor, ha valaki Bockék, Geréék termékeihoz szokott nyelvvel ilyet rendelne Horvátországban, biztosan nem éri csalódás.

A dunamentei Iločki podrumi minőségi borai méltán szereztek már messze földön is számos rajongót. Hogy ne mondjuk, nemes rajongókat. Véletlen volna csupán, hogy II. Erzsébet koronázási ünnepségére éppen ebből a pincéből szállítottak 11 ezer palack nedűt? Nem hinnénk, és erről alaposan meg is győződtünk. A tradicionális Traminac szőlőfajta értő termelői nagy szakértelemmel állítják elő a legendást édesbort – sok helyütt a tokajihoz hasonlítják a Nyugat-Európában is népszerű desszertbort. A kifejezetten érdekes, de vonzó címkéjű palack 2007-es tartalma mély, aranysárga színű, és kései szüretelésű testvére még nála is sötétebb árnyalatban játszik. Utóbbi kifejezetten szép savakkal bír, elegáns és még emlékeztet is egy jobbféle tokaji aszúra.

Itt most valamiféle vörös farokként mindenkit buzdíthatnánk a horvátországi borok fogyasztására. De nem tesszük. Inkább azt javasoljuk, legközelebb, ha Szlavóniában, Isztrián, netán Dalmáciában járnak, ne elégedjenek meg a vendéglősök ajánlotta folyó borokkal, hanem keressék az általunk említett pincészetek termékeit is, esetleg lapozzák fel Špiranec mester könyvét. Patrióta elkötelezettségünk ellenére állítjuk: érdemes alaposan belekóstolni a horvát borokba.